Olvasom és nézegetem az érsekújvári származású festő, Luzsicza Lajos életútját és művészetét ismertető könyvet. Luzsicza édesanyám fölött járt néhány évfolyammal a gimnáziumban, apám még taníthatta is. Amikor 1959-ben (születésemkor) Aczél György leváltotta a Műcsarnok éléről, Luzsicza ezt írta önéletrajzában: „Mint annyiszor, újfent nem én estem le a lóról, a lovat lőtték ki alólam”. Tasnádi Attila, a monográfia szerzője ezt teszi hozzá: „Fájt is a mondvacsinált ürügyű elbocsátás, de igaz, ami igaz, felszabadultságot is érzett. Végre, hosszú idő után, az lehetett, amire mindig is vágyott: festőművész!” És festészete ekkor kivirágzik. Végvári Lajos írja róla: „Amit létrehozott, az sajátos és egyedi eredmény: bár érték idegen hatások, és szívesen tanulmányozza más művészek munkáit, mégis mindaz, amit létrehozott, teljesen az övé, sehova sem sorolható, senki más művészhez nem kapcsolható.” (Tasnádi Attila: Luzsicza Lajos élete és munkássága. Közdok, Budapest, é. n., 28, 36.) – Szalmaláng? Az ötlettől a sikerig címmel írtam egy esszét bolyais hallgatóimnak, Adyval befejezve: „Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni: / Az Élet szent okokból élni akar / S ha Magyarországra dob ki valakit, / annak százszorta inkább kell akarni”.
Itt hozzászólhat!
