Szombaton a Pilisben túráztunk, éppen ott, ahol most a fákra fagyott jég miatt nem lehet. Pompás, békés volt a természet. Hétfőn azután egyes helyeket megszórt az ónos eső (a médiában: ólmos eső), s leállt minden. Autóval kellett volna Miskolc-Perecesre mennem, az egykori bányásztelepülésre, ahol gyerekek vártak. Felültem a vonatra. Pécelen állt 30 percet, már éppen arra gondoltam, hazajövök. De azután elindult. 30 perc késéssel érkezett Miskolcra, csak a Gödöllői-dombok között szikrázott az áramszedő. Miskolcon nyomasztóan esett, a perecesi út ijesztően kopott, néha a semmiből előtűnt egy-egy gyalogos. A közösségi házban egy kupica pálinkával fogadtak, jól esett, hiszen nem is ebédeltem. Csillogó szemű gyerekek hallgatták „híres bácsit”, mert így vagyok felkonferálva, gyorsan elvettem a szót, mégiscsak az én szakmám ez. – Fél hétkor a gyerekekért autókkal jöttek, szakadatlan esett az eső, én meg vissza az állomásra, s a kassai gyorssal haza. Ez csak 8 percet késett, igaz Hatvantól sötétben ültünk: álmodoztam, gondolkoztam, néztem a Gödöllői-dombvidéket, egykori turistafölfedezéseim világát. Nem volt rossz tapasztalatom a váratlan ónos eső miatt, igaz, a szomszédos sülysápi vonalon egész éjjelre beragadtak a vonatok. Nézzük a tél szépségeit! (Dobogókő felé félúton, november 29.)
