Még testközelből érzem: ruháját, reakcióit, gesztusait, hangszínét, szinte meg is foghatnám, de már nincs. Három hónap alatt vitte el a betegség. Lassan távolodik. Elment MO is, segítettem mindig, ha Pesten járt, azután hallottam, hogy megbetegedett, egyszer még láttam nagyon lefogyva, gyorsan el is ment – alig néhány évvel édesanyja után. JF váratlanul esett össze, fölfoghatatlan, hogy az imént még tervezett, a kiskertbe akart kimenni. KZ jóval fiatalabb volt nálam. Úgy döntött, abbahagyja. Egy hónappal korábban végigjárta ismerőseit. Nálam is volt. Nem sejtettem, hogy utoljára. Keresztanyám 100 évesen ment el. Szüleim szép kort értek meg, most lenne fontos velük beszélgetni… Él bennem a remény, hogy fogunk. Nézegetem életem fényképeit, azt látom, hogy egyre többen hiányoznak. Többnyire igazolatlanul. Ürül a kép, üresedik a világ… „Utána mintha jajszó szállna…”
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
