Mivel Szombathelyt második városomnak tekintem (Budapest, Szombathely, Hódmezővásárhely és Amszterdam a sorrend, Kaposvár és Nagyvárad most csatlakozik), másodszor is elolvastam Lipp Tamás Diákregényét. 1967-ben játszódik – ki nem mondva, de felismerhetően – Szombathelyen, az akkor alakult tanárképző intézetben. Amikor először olvastam, jól megbeszéltem Maróti Pistával, aki tanúja is volt eseményeknek, elérzékenyült a történeten. A főiskolás regény egy KISZ-vezető jelölést mesél el: az azzal szembeni diktatórikus fellépést, koncepciós fegyelmit, valamint lázadást, árnyékhatalmat. Idősebb testvéreim világa, nekem kis nosztalgia. 1976-ban jártam először Szombathelyen. A szombathelyizmusok: határ menti város, mely mindig közelebb esett Bécshez, mint Budapesthez” (198), 50-es évekbeli pályaudvar freskókkal, kitérős villamos, felszabadulási emlékmű kimustrált tankkal, az Alpokból érkező metsző szél, a patak jól megduzzadt, NagyZúgó, nyomós szél, katonaiskola – néhány kilométerre innen (utalás Ottlikra). További szocializmus jelek: négerkocka, népművelő, oktatástechnika, demokratikus centralizmus, interurbán, csúcstitkár, haladó hagyomány, hangulatjelentés. Lipp Tamás, amikor felidézi Magyaródi József gigantikus URH-hálóját, a “valóság szövetét”, amelyet a Főiskola köré épít, az internet mai világát előlegezi. Ma már az internet borítja be egész Szombathelyt is, a főiskola már egy egyetem nyúlványa, mely 2017-ben talán ismét önállósodik. A megidézett személyeket pedig borítsa homály, bár azért rá fogok kérdezni helyben az 50 évvel ezelőtti történetekre. A szerző eredeti szóhasználata és hasonlatai: fanyar és hűvös volt, mint a téli birsalma (131), szeme úgy jár körbe, mint a vízicsibor (215). Tanulságok: “az események, – ha nagyon odafigyelünk rájuk – kiformálják a maguk szavait” (166), “az érzelmeknek szaguk van” (170), “amióta világ a világ, reggel 8 és 12 között még soha semmi fontos nem történt” (225), “szükségünk van az ismétlődésekre” (336), “Még alig múlt öt óra, de már az egész város kihalt” (345) – szombathelyi mondás: a tyúkokkal alvó város, “Most már tudom, hogy azok a történetek, amelyeket végig tudunk mondani, ide kötnek bennünket, ehhez a tájhoz” (362). (Lipp Tamás: Diákregény. Magvető, RaRe, Bp., 1983. 362 oldal.)

Itt hozzászólhat!