Kovács Anikó, K. Kovács Péter néprajzkutató lánya elküldte nekem a Magyar Szemle idei júniusi számát. Úgy tudja, hogy édesapját ismertem, elolvashatom itt élete első néhány évtizedének történetét. Szeptemberben halálának 30., jövőre születésének 100. évfordulója lesz. Az emlékezés legizgalmasabb része: Teleki Pál megbízta Kovács Pétert egy Erdély album szerkesztésével, s ezt kellett Amerikában angolul is kiadni – ezért 1941-ben Kosáry Domonkossal együtt (aki a Magyarország történetének kiadásával volt megbízva) Amerikába utazni. Amerikában egy „magyar bázist” szerettek volna létrehozni a magyar ügyek képviseletére. A történelem azután közbeszólt… Ha már kezemben van, olvasom tovább a Magyar Szemlét. Csaba László A magyar növekedés feltételrendszeréről ad sokoldalú képet, a közgazdaságtanban elfogadott „gördülő tervezésnek” nevezve a jelenlegi folyamatokat. A hitelesek állami megsegítését „ballépésnek” nevezi, amikor a rossz pénz után vetik a jó pénzt, ezzel súlyosbítva a helyzetet (én is így gondoltam, de a végső megoldás azért mégsem ez – az ugyanis voltaképpen átütemezés). Lám a közgazdasági írások érvényessége olykor csak egy hónap. Lányi András a Fenntarthatóság és a közpolitika című írásában a divatszóvá vált „fenntarthatóságot” elemzi, kifejti, hogy nincs „fenntartható fejlődés”: a fejlődés csak addig fejlődés, ameddig fenntartható. Ennek ellentéte a hanyatlás, a krízis, az összeomlás. Fenntarthatóság helyett beszéljünk a jövő iránti felelősségről, vagy egyszerűen az élet szeretetéről. A mai krízis oka: eszközfüggővé váltunk, kapcsolataink instrumentalizálódtak, örömtelen pazarlás, irányított kényszerfogyasztás… Félrevezetőnek tartja Maslow szükséglet-piramisát: nem igaz, hogy előbb a has, azután a morál (Brecht nyomán), a haladás hajtómotorja nem csak a puszta biológiai szükségletkielégítés. Ki kell törni köreinkből! Élő, szerves, ökologikus gondolkodásra van szükség. Lányi megjegyzi, érdekes, hogy a rendszerváltásban egy környezetvédelmi ügy játszotta a legnagyobb szerepet (a Duna), s ez a gondolkodás nem ment tovább… Nyelvészkedik is, szerves (organikus) nyelvészetnek nevezném, amikor azt írja: az ember ép-íti környezetét, ép-ít, azaz éppé tesz, gyarapít, tökéletesít. A harmadik meglepetést hozó cikk a finn Kari E. Turunennek a finn nyelv „szelleméről” szóló írása. Magyar nyelvész évtizedek óta nem mert olyasmit leírni, hogy a nyelvnek van „szelleme”, benne kódolt tudás, érzelem, valóságlátás, belőle kibontható sajátos „filozófia”, hogy megszakadt a „nyelv fejlődése-fejlesztése”, hogy a nyelvet „azért kellene fejlesztenünk, hogy minden abban rejlő lehetőséget kimenthessünk belőle a magunk számára”. Szinte megdöbbentő, hogy három olyan elemet emel ki, amelyet magyar filozófusok-nyelvészek már megemlítettek: az onomatopoetikusságot (hangutánzást, megjelenítést), a szavak asszociációs szerkezetét és a képszerűséget. Most egy finn nyelvésztől kapunk megerősítést, „van valami”, amit érzékelünk, egymástól függetlenül.
Itt hozzászólhat!Tags: Csaba László, finn, K. Kovács Péter, Kari Turunen, Lányi András, Magyar Szemle
