El kell helyezni X.-et, volt már diplomata, dolgozott minisztériumi vezetőként, de nem alkalmas, nem lehet rajta pontosan “elmenni”, velünk van, de mégsem, a lényeg, hogy el kell helyezni. Van itt egy múzeum, jó lesz ő ott, csöndben megülhet. Írjátok ki a pályázatot, azután tegyétek oda. Legyen egy kilencfős bizottság, tudjátok kikből. – Ketten jelentkeznek, a bizottság az elhelyezendő emberrel kvaterkázik másfél órán át. A másikat, akinek még diplomája is van az adott témában, éppen csak meghallgatják. A kvaterkázó bizottság (akadémiai emberek, kutatók, szakszervezetisek) egyhangú véleménye, hogy az elhelyezendő ember messzemenően megfelel az elvárásoknak. Át is kerül a múzeumba, eltelik másfél év, de valakinek ismét nem tetszik, úgy látszik, mégsem felel meg messzemenően. Felszólítják a távozásra. Emberünk veszi a sátorfáját. Folyamatos sértődésben van, ahogy csúszik lefelé; mert látható, hogy aki egyszer diplomata volt, annak csúszás egy múzeum. Most megpihent egy jól menő kutatóintézetben.

Itt hozzászólhat!