Mégis eljutottam a Tiszára, ez volt a 10. (folyamatos) Tisza-túrám. Augusztus elején akartam menni, de minden társam lemondta. Végülis két egykori BOM-os (bolyais) fiú most ment, őket négy éve én vittem először „tiszatúrázni”, azóta visszajárnak, s most fölvettek a hajóba. Igaz, nem lettem kormányos, csak puszta evezős, de ez is jó volt. Valaha így kezdtem. Balázs és Géza közé kerültem, hármunknak összesen csak két nevünk van. Nagyokat hallgattunk és nagyokat beszélgettünk. Ma reggel még 26 kilométert eveztem Tuzsértól Dombrádig, s most kitisztult fejjel és izomláztalanul pötyögöm az emlékeket. Összesen 150 kilométer volt a vízen, mint mindig.
14-én Tiszabecsen egy pezsgővel ünnepeltem meg a 10. túrát. A Gentlementours tulajdonosaitól egy pólót kaptam. Alig húszan verődtünk össze a túrára, nagyon kellemes társaság, néhány család, barátok, egy Borsó nevű és külalakú kutya, s mi régi „tiszatúrások”. Az idei túra jellemzője volt: a közepesen magas vízállás (ez azt jelenti, hogy a homokpadok egy része kinn volt, vagyis én mindennap úsztam – jelezték, hogy 100-ból 99-szer sikerül, de majd egyszer nem, s nem szép a vízihulla), csöndesek voltak a kempingek (csak Tuzséron diszkóztak a mellettünk lévő házban), és ismét barátságos volt a hangulat. Tavaly mindez nem így volt. A negyedik jellemző az volt, hogy hiába a napi 25-35 km evezés, mi bizony minden este kilométerhiányban szenvedtünk, és nagyokat sétáltunk. Szatmárcsekén elzarándokoltunk Kölcsey sírjához (és megtaláltuk mellette a geocatching-dobozkát), Tivadarból elmentünk a nagyari Petőfi-fához, Naményban csak a vízmércéhez, Tiszamogyorósról át Lónyára, ahol a XIII. századi templomfreskókban gyönyörködtünk a tiszteletes úr vezetésével (ilyen bájos Köpönyeges Máriát én még sehol nem láttam, visszafelé kedvünkért felgyújtották a pontonhíd lámpasorát), Tuzséron pedig a Lónyai-kastélyt néztük meg (a biztonsági őr beengedett bennünket, sőt még a padlásra is fölmászhattunk). Láttunk gémeket, hallgattuk a csöndet, magunkba szívtuk a part menti füzesek illatát, gerincünk kiegyenesedett a földön való alvástól, agyunk kitisztult.
Sajnos a fájó Magyarország-gondolatok azért előtörnek. Lónya haldoklik. Minden második ház üres. A felső iskola már másutt. De gyerek se nagyon van. Mi lesz ezekkel a falvakkal? Most kaptak pénzt belvízelvezetésre, a templom csodásan felújítva, de hogy, miként fognak ezek a falvak megmaradni. Avagy le kell mondani róluk? Egy vályogház teljesen összedőlt, már csak egy kupac, jelképe a pusztulásnak.
A másik: a túrázás. 10 Tisza-túrám tapasztalatából elmondható, hogy a hagyományos, természetkedvelő és természetóvó túrázás is haldoklik. A bulitúra megy: ivás, csorgás lefelé, éjjel részeg ordibálás, üvöltés, hangos zenélés, nem törődve a másik emberrel, akkor se, ha kisgyerekekkel van. Ezért a valódi természetkedvelők elmaradnak, nem akarják látni a bulistákat, a flakonokkal teleszemetelt Tiszát (a feliratok egy része ukrán), nem akarják hallgatni a részeg üvöltést. Összetett társadalmi folyamatok eredménye a kitombolás elemi ösztönének felszínre törése, a mindennapi kultúra színvonalának zuhanása. Mi most 20-an nagyon egymásra és persze a természetre találtunk. Becsülöm azt a házaspárt, aki két gyerekét hozta el. Azt mondták, gondolkodtak, hogy Tunéziába vagy Horvátországba menjenek, de inkább ide jöttek, nem akartak egész nap a napon heverni, így legalább a hajóban egész nap együtt volt a család.
Én jövőre is megyek, nekem nem vehetik el a kedvemet, mert nagyon szeretem a Tiszát. Nagyon szeretném, ha a természetkedvelő túrázás visszatérhetne, de nincsenek illúzióim.
Itt hozzászólhat!
