Ötven éve épült meg a berlini fal. Emlékszem rá szüleim meséiből. 1980-ban azután láttam is. NDK-s (DDR-s) oldalról. Közel is merészkedtem. Rendőr sípolt. Odajött, elkérte a piros útlevelünket. Nem emlékszem, hogy féltünk volna. Majd berlini barátaim meséltek. Hogy a föld alatt a nyugat-berlini metró dübörög. Nádas is írja. Én szerettem Kelet-Berlint is, sokat buliztunk, olcsó volt a sör, röhögtünk az Erich Honecker, du bist ein Rocker… mondaton. Még nem írtam meg, de egyszer majdnem nekimentünk Honecker konvojának. Na akkor bekerültem volna a történelembe, és nem kerültem volna be a nyelvészetbe. 1992-ben jártam harmadszor Berlinben. Először át a Brandenburgi kapu alatt. Megdöbbentő érzés volt. Kohl mondata mindig eszünkbe jut: „A Brandenburgi kapu alatti föld, magyar föld”.
Nos, örülünk mindannak, ami történt. Keletnémet barátaim egy része nem örül, de nem érthetünk mindenben egyet. S akkor eszembe jut a többi kettévágott település, amelyből nem lett szimbólum. Kettévágták Komáromot, Balassagyarmatot, Sátoraljaújhelyt is, a legdrámaibb Kis- és Nagyszelmenc helyzete, amelynek lakosai évtizedekig csak jelbeszéddel érintkezhettek. Őértük nem emelt senki szót. Jó, most már kicsit oldódik a helyzet, még Sátoraljaújhelyen is elvették néhány hónapja a szabad határról a betontömböket. Ha ott vagyok, minden alkalommal átsétálok. Csakazértis.
Itt hozzászólhat!
