1935-ben írta ezeket Papp István:
– „A nyelvtannak ez a leíró, formális logikai és előíró jellege okozta és okozza ma is a grammatikai oktatás szárazságát”
– „Mintha az emberi beszéd tiszta logikából állna!… Különösen a mondattani jelenségek tárgyalásánál dühöng a logikai nyelvmagyarázat”
Mire is lenne szükség? Ilyesmire: az „érzésvilág” ápolására, gyarapítására, „akarati elszánásokra való buzdításra”, önismeretre, „szervi, testi funkciók” tudatosítására, egy életen át vezérlő csillagként szolgáló értékek kialakítására, a nemzedékeket összekapcsoló múlt bemutatására. Kijelenti: „van a nyelvtanban nevelő erő”. (Egyetértek, de az ördög a részletekben bújik meg.) Be kell vonni az új (1935!) nyelvtudományi nézeteket: a nyelvesztétika (szép-csúnya), a nyelvlogika (igaz-hamis), az etika (jó-rossz) szempontjait.
– „Megteremtjük a nyelv kapcsolatát a művészettel, tudománnyal és a mindennapi élet erkölcsi hatalmaival…. Nem száraz kódexét adjuk a szabályoknak, hanem a napi szükségletekre építünk”
– „mindig azért beszélünk, hogy mások is gyönyörködjenek a szépben, megnyugodjanak az igazságban és boldognak érezzék magukat a jócselekedetben. Méltó-e emberi mivoltunkhoz csúnyát beszélni, hazudozni vagy másokat bűnre csábítani? Nem.”
– „Állítsunk magunk elé mindennap egy-egy parancsot: ma elolvasok egy elbeszélést…”
– Ismeretszerzéseinket mindig foglaljuk szavakba. Az elmondás után magunk is tisztábban látjuk, jobban megértjük a dolgokat.
– „A nyelvjárások iskolai megbecsülése arra vezeti a tanulót, hogy szeretettel csüngjön otthonának, szülőfalujának beszédmódján és minden lelki megnyilatkozásán; hogy ragaszkodjék ahhoz a földhöz, melyhez gyermekkorának első emlékei és szavai fűződnek…”
– „A nyelv időben való történeti elkülönülése és térben való nyelvjárási szétverődése voltaképpen egy fejlődésnek két különböző dimenzióban való megvalósulása… A két irány összetartozását az iskolában legjobban a helyesírás tanításával kapcsolatban lehet kimutatni. … vagy úgy írjuk a szót, ahogy kiejtjük (a köznyelvben, illetőleg valamelyik nyelvjárásban), vagy ahogy eredete diktálja (illetőleg ahogy régen írták). Az egyik a mai ejtést szentesíti, a másik a régiséget…”
– „Az eredet és a mai ejtés szerint való írásmód szoros összefonódása és váltakozása azt diktálja a tanulónak, hogy tartsa tiszteletben a mult jogát, de ismerje el a mának követelményeit is, mert harmonikus berendezkedés csak a mult és ma jogának szerves összefonódása útján jöhet létre”.
Korunk információs robbanásában különösen megfontolandó lehet a nyelvész jóval korábbi korszakban leírt figyelmeztetése: „megeshetik, hogy valaki csak gyüjti a képeket s feldolgozásukról nem gondoskodik… Pedig a befogadott, de nem rendezett képek nagy veszedelmet rejtegetnek: oly terhet jelentenek, mely megbontja, felbillenti a lélek egyensúlyát, mint ahogy az emésztetlen táplálék tönkre teszi a szervezet egészségét. Ne mulasszuk el hát mindennap utánagondolni azoknak a képeknek, amelyeket az iskolában, a színházban, az olvasmányainkból, családi körben, barátaink társaságában vagy éppen az utcán nyertünk. Gondolkozzunk rajtuk s próbáljuk kihámozni az összefüggéseket… igazi emberekké csak úgy válhatunk, ha naponként törődünk érzésvilágunk, értelmünk és akaratunk gyakorlásával. Olvassunk szép költeményeket, amelyek érzéseinket ébresztgetik és táplálják; a mindennapi életben gyakorlással tartsuk ébren lelkünkben a szeretet és részvét, a szánalom és együttérzés érzelmeit.” (Papp István: A magyar nyelvtan nevelőereje. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, é. n. A tanítás problémái, 3. Szerk.: Vajthó László.)
Ez egy bővebb ismertetés része. Érdemes újra és újra olvasni az elődöket. Ma felhívott Grétsy tanár úr, azt mondta, nem tetszik neki, nem teszi be az Édes Anyanyelvünkbe. Nem vitatkoztam vele. Szerencsére ő jól van, vigyáz magára. A teljes írást majd a Magyarórában közöljük, mert eléggé időszerű.
Itt hozzászólhat!
