Keresztanyám, a 100 évet élt Schmitt Hedvig néni mesélt Karig Sáráról, akinek segítője, társalkodónője volt, s révén egyszer én is eljutottam hozzá, hogy közép-amerikai népek meséit ajánljam figyelmébe. Később tudtam meg, hogy vagy öt évig politikai fogoly a gulágon… Mi a gulág? Kérdezi tőlem egy egyetemista. Oroszul: ГУЛаг: Главное управление исправительно-трудовых лагерей, kiolvasva: Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, magyarul: Javítómunka-táborok Főigazgatósága. Másként: kényszermunka-tábor.  Hogy bírhatta ki ez a törékeny asszony? Kérdeztem akkor, és nem tudom most sem. A 100 évet élt Oloffson Placid atya is gulág-fogoly volt. Hogy bírta ki? Életszabályait több helyen elmondta: 1. nem szabad dramatizálni, mert az gyengíti az akaraterőt, vagyis: NEM panaszkodunk, 2. észre kell venni az élet apró örömeit, 3. adott helyzetben meg kell mutatni, hogy én is vagyok valaki, 4. a legfontosabb szabály: akinek van hite, annak van mibe kapaszkodnia… Véletlenül sem akarok párhuzamot vonni az én katonaságom és a gulág között, de ösztönösen rájöttem pár dologra: 1. itt neked nem lesz igazad, 2. semmin nem sértődünk meg, 3. nem számoljuk az időt, 4. keressük az élet apró örömeit… (Nem volt centim, nem számoltam a napokat, de mindennap írtam naplót. Amikor a szemetet vittem a kazánba, ott kedves kis cicákkal találkoztam, s az a pár perc nekem mindig öröm volt). – Megnézem Szász Attila filmjét (Örök tél). Egy tolnai faluban kukoricaszedésre gyűjtenek össze nőket. Azután kiderül: irány egy donyecki gulág: szénbánya, örök tél. Fájdalommal kezdtem nézni. Anyám mesélte, hogy Érsekújváron őt és barátnőit is be akarták gyűjteni szovjet katonák (egy kis munkára, mosásra, málenkij robotra). Még mindig nem tudom elmondani, hogyan szabadult, nekem is nehezen mesélte el. Valószínűleg én ezért vagyok… A film megkapó: nem naturalisztikus, nincsenek benne durván ábrázolt erőszakos jelenetek, mégis mindvégig ott van a szorongás, a fájdalom, az együttérzés, hogy mindez anyámmal, velem is megtörténhetett volna, megtörténhetne… Nem hatásvadász. Mindent elmond Irén (Gera Marina) tekintete, apró gesztusai. Nem játsszák túl: bár a színhely, esemény egy, mégis kibontakozik egy cselekmény: a lehetetlen körülmények között egy szerelem; ami segíti a túlélést. A férfi (Rajmund – Csányi Sándor) kialakított életszabályai, ma úgy mondanánk: túlélési stratégiája (talán a hit kivételével) emlékeztetnek Placid atyáéra. Irén elfogadja a szabályokat, és túlélnek. S amikor hihetetlen szerencse folytán visszakerülnek Magyarországra: a végletekig racionális Rajmundban végre megszületik a remény, egy szebb jövő (Németország) iránt, Irén viszont – ha fájdalommal is – kis tolnai faluját, gyermekét és szüleit választja (még nem tudja, hogy férje a háborúban hősi halált halt). Fájdalmas, szomorú, visszafogott és éppen ezért nagyon sokat mondó film! (Az adatok szerint 700 ezer magyart deportáltak a gulágokra, és közülük 300 ezren nem tértek haza. Az is csoda, hogy én egyáltalán vagyok.) (Szász Attila filme, 2017. 110 perc)

 

 

Itt hozzászólhat!