Éktelen szarkacserregés délelőtt. Fönn a kopasz fákon ülnek és cserregnek a szarkák. Gyűléseznek? Nem, inkább harci kedvük van. Olyankor teszik, amikor macska járkál, de a macska most benn van a lakásban. Körülnézek, nem tudom, hogy miért ennyire izgatottak. Azután a bokor alján megmozdul valami. Egy madár. Egy galamb. Egy véres galamb. A macska kiugrik a lakásból, rögtön meg is fogja, de kiszabadítom, a galamb laposan átrepül a szomszéd kertbe. Látom, hogy a háta véres. A macska utána. Nem tudom megakadályozni. Pedig szép galamb volt, örvös.

A szarkák egy ideje elszaporodtak. Nincs már veréb, rigó, mint gyermekkoromban. Nem tudom, honnan tévedt ide ez a galamb. Csak nem postagalamb volt, amely pihenni állt meg? Mindenesetre a szarkák kinyírták, a macska meg utánament. Nincs bajom a szarkákkal, bár hangosak, lesik a macska kajáját, és ha a macska nem figyel, megeszik. De hogy galambot ölnének, azt nem tudtam. Rákerestem a neten, s mit olvasok: “A legintelligensebb állatok között tartják számon, én-tudattal rendelkezik, a madarak közül egyedüliként felismeri önmagát a tükörben. Kognitív képességeit annak a bizonyítékának tartják, hogy az intelligencia kifejlődése a varjúfélék között is lehetséges.  A szarka képes eszközöket használni, élelmiszert tárolni, szenzoros emlékezettel rendelkezik, saját tapasztalatai alapján képes fajtársai viselkedését előrelátni.”

Tehát: ahogy a szarka kognitív képessége, intelligenciája közeledik az emberéhez, úgy válik gyilkossá.

Szerettem volna megmenteni a szelid, megsebzett galambot. Ösztönösen mindig a gyengébbek mellé állok. A macska karmaiból kiszabadítottam, de véres hátát látva azt hiszem, kevés az esély arra, hogy életben maradt. A harcot látva, érteni vélem, hogy miért lehet szeretni a galambot.

Itt hozzászólhat!