Az iskolában még mindenki várt valamire, azután csak a raktár, az üvegfigurák, az aggódó anya. Talán még Jim, a látogató, akit ismerkedési célzattal hívnak: bár ő is a raktárban dolgozik, de esténként rádiótechnikát tanul és retorikát… A jövő: a távközlés! Fel is rázza egy pillanatra “kisebbségi komplexusából” Laurát, hogy azután visszaejtse talán még mélyebbre bejelentésével: már foglalt. Mindenki nagyon jó, van szeretet, van gondoskodás, van aggodalom, van odafigyelés… És nem megy semmi, nem történik semmi, nincs jövő. Amanda, az anya esetében legalább az emlékek. Laura esetében a gyermeki üvegfigurák (igen, törékenyek). Tom esetében talán a költészet…, de amikor egy cipősdobozra verset ír, kirúgják. Egyedül Jim kavarja meg a levegőt (a friss levegőre sok utalás történik az anya részéről), de iskolai tervei neki sem jöttek össze. Talán majd a rádiótechnika. Meg a retorika. A távközlés jövője persze már itt van, és a retorika is diadalmaskodott sokszor a 20. században. A dráma aktuális. Az üvegfigura szép, mesebeli, de törékeny. Az Üvegfigurák a végtelen szomorúság drámája. Nem tudom, hogy miért nevettek bele néhányan. Mondjuk az jó helyi poén, amikor Jim (Herczegh Péter) azt mondja, az iskolában Rómeónak nevezték… (Ő játssza most Rómeót a Nemzetiben.) (Nemzeti, 2021. dec. 17. Bemutató, r. Eirik Stubo.)

Kiegészítés. Amikor az anya papírszalvétát gyömöszöl leánya ruhája alá, hogy keble jobban kidomborodjon, akkor egyes nézők nevettek. Ez lehet nevetséges, főleg az anya oldaláról, ha itt egy megfontolt átverésről (férjszerzésről) lenne szó. De itt egy eleve veszett ügyről van szó. Nem beszélve arról, hogy a lány dühösen kiveszi a papírszalvétát, mert véletlenül sem kíván egy ilyen megtévesztésbe belemenni. Mi ezen a nevetséges? Ha felszínesen a gesztust nézzük – talán nevetséges. Ha elmerültünk a darab tragikumában – akkor végtelenül szomorú.

Itt hozzászólhat!