Pár éve történt. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemre (Zrínyi Miklós Katonai Főiskola) meghívtak előadni Czetz János honvédtábornokról Magyar Hadnyelvtana kapcsán, de nem ez a lényeg, ezt majd olvashatják valamikor, valahol. Emelkedett volt a konferencia, ott volt az argentin nagykövet (merthogy a szabadságharc után oda emigrált), de most ez sem a lényeg. Hanem a konferencia vége. A konferenciát szervező altábornagy vagy hadseregtábornok (ezek a rangok oly messze vannak tőlem, a mezei szakaszvezetőtől, hogy már nem tudom felismerni) a végén megköszönte a szolgálatunkat, s egyenként kiszólított bennünket az oklevél átvételére. Én is szépen kimentem, megálltam az ellentengernagy (ja, nem altábornagy) előtt, aki rám nézett, két kezével megragadta a karomat és a kitüntetéshez alakilag beállított, majd átadta az oklevelet. Megköszöntem, de majdnem azt mondtam, amire egykor tanítottak: a szocialista hazámat szolgálom. – Kicsit sem bántott az elvárt alakiság. Vannak helyzetek, amikor a helyzethez illően viselkedni kell. (Kis írásomnak lenne aktuális mondanivalója is, de ha azt leírnám, sok-sok diszlájkot kapnék, ezért mindenki értse úgy, ahogy akarja.) Egyébként még egyszer fordul elő velem, hogy egy nagy, életemben a legnagyobb ünnepségen, meglepődött a… szóval: az államfő. Professzori kinevezésemet vettem éppen át, engem szólítottak elsőnek, erre nem számítottam, felugrottam, és gyorsan odaléptem az államelnök elé, aki rámnézett, és nem hitte el, hogy valóban nekem kell átadnia az okmányt. Néhány másodperc lehetett csak, de hosszúnak tűnt. Én mégsem nyújthattam kezet, és nem vehettem el a papírt… Szerencsére végül elhitte az államfő, hogy én vagyok valóban, és kezet nyújtott. (Ez a történet azonban nem az előzőnek a folytatása, az másról szól.)
Itt hozzászólhat!
