A szakállas Neptun: négy égtájról összeverődött (fehér, kreol, sárgás és vöröses) férfi hajnali fürdőzése a Trevi-kútban – és hasonló történetek, leginkább az 1980-s évekből. Arról, hogy miként játsszák meg magukat, s miként akarnak megfelelni, s miként akarnak kitörni. Például: „‘látványosan, mint aki a trambulinról pisál a medencébe” (Vár a századosom), „Két jóbarát így nem hallgathat. Így csak egy pár hallgathat” (Nagyhideghegy), „Nem tudnak pasit szerezni, helyette a mozgalomban élik ki magukat” (Birkahús). Mert mindenki látszani akar: okosnak, szépnek, sikeresnek : „Egytől egyig mind az agancsára büszke… Nem az agancs teszi a férfit, hanem hogy mit bír…” (Családban marad). Holott alapvetően vagy az egyikek vagyunk, vagy a másikok, kompenzálunk, s bízunk abban, hogy megtalálja a zsák a foltját. Amikor „még a szívverést is koordinálni lehet”, vagy azért az érzésért: „föloldódnék benne, mint körömlakk a lemosóban” (Adnál tüzet?). Minden látszani akar, és mindenki játszik:
„Játsszuk újra el, hogy semmiről se tudunk, / tegyünk újra úgy, hogy semmiről se tudunk, / mások játszanak, s mi lessük függöny mögül, / míg a régi-régi tangó hegedül… Játsszuk újra el, hogy mmindenki másról beszél…” (Cseh Tamás–Bereményi Géza: Tangó)
(Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun. Magvető, Budapest, 2020. 196 old.)
Itt hozzászólhat!
