Mondjuk a mai irodalomban és filmben? A normától (átlagostól vagy szürkétől) való eltérés valamiért sokkal érdekesebb, de amikor már minden abnormális, akkor nem ébred fel bennünk a vágy a teljesen átlagos, szürke iránt? Nézem az új filmet, több, lazán egymásba kapcsolódó történet, egy magából kivetkőző politikai aktivista, egy protestáns pap, aki képtelen kezelni kamaszfiát; robbanásig feszült helyzetek. Mint lélekábrázolás rendben. Régen leszoktam a tévéről a sok magamutogató, felszínes, tévéjáró celeb miatt; a mindig ordítozós műsorok, no meg a számomra teljesen idegen világot rám erőltetni akaró, ugyancsak harsány reklámok miatt. A szórakoztatónak mondott filmek egyáltalán nem szórakoztatnak, mert olyan kimódolt, extrém helyzeteket, típusokat mutatnak, amitől borsódzik a hátam. – Elkezdtem keresni a normális embereket. A szerényen élőket, a beosztókat, a nem rohangálókat, a munkahelyükről nem elkésőket. De nem találok teljes családokat, jó szülőket és testvéreket, jó barátokat és barátnőket… – Vagyis, dehogynem. Ma a vonaton láttam egy kövérkés kisfiút az ugyancsak kövérkés édesapjával. Éppen szálltak le. A kisfiú komolyan visszanézett, nem hagytak-e a vonaton valamit. A peronon is láttam őket, az édesapja megsimogatta a fejét, és elindultak a metró felé.
Itt hozzászólhat!
