Új fényben láttatja magát számomra az operett, Lehár Ferenc A mosoly országa mostani operettszínházi előadása kapcsán. Volt bennem némi távolságtartás a műfajjal szemben, azután csak megnéztem tavaly a Csárdáskirálynőt, értettem is, hogy miért tetszik és miért hungarikum, de most megnéztem Lehár művét. Az opera felől érkezve talán ez a legvonzóbb operett, valódi operaénekeseknek szánva. Hadd emeljem ki Szu-csong herceg szerepében Ninh Duc Huan Longot, akinek az akcentusa is kitűnően illik a darabba, elvégre egy arisztokrata bécsi tábornok lányába lesz szerelmes (Vágyom egy nő után), és nyilván nem kínaiul beszélnek… Mindamellett ez a darab számomra a kultúrák közötti lehetetetlen átjárásról szól. Még a mindent elsöprő szerelem sem képes legdönteni azokat a falakat, amelyeket az ezeréves törvények, szokások emelnek. A két szerelmes élete Kínában csaknem tragédiába fordul, de egy huszárvágással Szu-csong mégis megérti kedvesének (Vágytam egy nő után) helyzetét, és elengedi. Nincs vidám vég (ahogy egy operettben elvárnánk), de legalább nem lesz tragédia. Az elgondolkodtató az, hogy a darab száz éve született, s már akkor nyilvánvaló volt, hogy a kultúrák közelíthetők, de egybecsúszásuk lehetetlen. Az utolsó jelenetben le is törlik arcukról a mosolyt. A zene tényleg inkább az opera világát idézi, némi keleties dallamokkal, a duettek csodálatosak, az ugyancsak keleties koreográfia és a csodálatos színpadkép, rendezés (Stephen Medcalf) tökéletes. Nem is zavart meg senki mobiltelefonozással. Azon persze elgondolkodtam, hogy az operett szerint a kínaiak miért éppen Buddhát tisztelik annyira, s hogy miért Kína a mosoly országa (nem inkább Thaiföld?). (Operettszínház, ma)
máj
6
