Drámai történet. A film megnézése után először azt mondom: nincs kiút. Pedig mi még úgy szocializálódtunk, arra készültünk, hogy kiutat mutatunk, segítünk. Persze egy film lehet az első lépés, hogy felhívja a figyelmünket, esetleg valamilyen közösségi mozgást indít el. A börtönből szabadult (Kóbor?) Tibor el van tiltva a lányától, akit a nagyszülők nevelnek. De a lány kinyomozza, hogy apja egy szórakozóhelyen kidobóemberként dolgozik, és persze ismét erőszakot követ el… Apa és lánya közeledik egymáshoz, szükségük van egymásra. Bár az események sejtetik, hogy ennek lesznek akadályai; s végül Tibor a lányával nekiindul Barcelónának, de, mégis. Nincs kiút. Vagy talán mégis? Mert mégis megfordul. Bár még hosszú évek következnek egymás nélkül. – A kiváló szociodráma szikáran ábrázol, egyaránt felvillant elemi erőszakot és szerethető érzelmeket… s talán egy parányi reményt. Régóta gondolom, hogy ma a mai magyar film az a művészeti műfaj, amely a leggyorsabban és talán a legnagyobb hatással képes társadalmi jelenségeket felmutatni. Ennek a filmnek is sikerült. Sikeres választás a két főszereplő, a gyermekszereplő: Niki (Horváth Zorka) és apja: Tibor (Dietz Gusztáv), akinek mondatait alig érteni, de hát így van ez az életben is (csakhogy egy műalkotásban még elvárjuk, hogy értsük, van bennünk annyi hit, hogy a műalkotás arra is való…) A néző együttérzése nyilván a kislányt és nagymamáját érinti leginkább. De az apa sem ismeretlen számunkra. És a probléma, hogy nincs, vagy csak alig van kiút. És a cím? Beszédes és rejtélyes. Rejtélyes, mint maga az összezavart élet. Merthogy szerintem sem nem külön, sem nem falka. (R.: Kiss Hajni)
Itt hozzászólhat!
márc
3
