Ismét végigeveztem a Felső-Tiszán, sőt még egy kicsit túl is, Tiszabecstől Dombrádig. 155 km van a karomban, ahogy számolok, az elmúlt évtizedben vagy kétezer km. Dicsekvésnek kevés, jóérzésnek elegendő, és még most is eveznék, ha tegnap nem szállok ki a hajóból. Csodálatos volt az idő: a hét első felében kánikula, a folyó vize meleg, mindennap sokat úsztunk, majd lehűlés, ekkor az evezés vált kellemesebbé, tegnap a víz már forróbb volt, mint a levegő. Szomorú tapasztalat: fogynak a tiszatúrázók. A mi kis csoportunk mindössze tízfős volt, ebből öten képeztünk egy baráti kört, és jött még két család. Néhány éve még 50-100 fő vett részt az augusztus eleji túrán. Persze lehet, hogy azért voltunk kevesen, mert most van az olimpia, a Sziget, miegymás. Én másra gyanakszom: úgy húsz-harminc éve a Tisza-túra volt a nagy kaland. Ma: a fesztiválok. Az EFOTT is turisztikai találkozóként indult, de hol van már ott turizmus? Az egyik t betűben. A nyári kaland ma leginkább a fesztivál, a buli, a kitombolás, nem föltétlen az evezés. Persze itt is van buli, zajosak a kempingek, de kell evezni napi 30-35 km-t.

1. nap: Tiszabecs-Szatmárcseke: alacsony a Tisza, sok a gázló, Ibolyát én tanítom evezni, jól megy, nem akadunk fenn. A Túr-bukónál ismét minden pénzt le akarnak szedni rólunk, nem hagyjuk. Kikötni alig lehet, de már várnak, hogy fizessünk a kempingért. Csekéről visszamegyünk aludni Becsre, a mellettünk lévő kempingben tarsolylemezes társaság.

2. nap: Cseke-Tivadar: ez a nap gyorsan lemegy, sokat fürdünk, nem próbálom ki egyedül a bravúrt: úszni a Tisza közepén két homokpad között. Néhány éve megtettem. A parton, citromos sört iszogatva (ez az idei sláger) hív a legnagyobb magyar író. “Véletlenül” ő is Tisza menti, de ő szegedi. Küldi új könyvét. Tivadarban egy bulizós társasággal találkozunk, néhány fiatalember udvariasan mellénk sodródik, meséljünk a Tiszáról, Kisarról, Nagyarról, ők holnap pihennek, mert bizony egész éjjel megy majd a buli, de ismernek ám valahonnan, csak nem tudják honnan. Este bedugom a fülemet, jól alszom. Megfigyelhető, hogy a Tisza-parti településeken, ott is, ahol jórészt a vízitúrázókból élnek, semmilyen fejlesztés nincs. Nincsenek kikötőhelyek, sólyák (hajók vízre bocsátását, felhozását segítő lejtők), rendes csónaktárolók. Bár a korábbi Széchenyi-tervből itt-ott épült valami, de mintha megállt volna az idő. Szemét viszonylag sok van, az alkalmi turistáktól is bizonyosan, de a falvak menti homokpadokon a helyiek is gondoskodnak róla.

3. nap: Tivadar-Gergelyiugornya: nagyon sokat fürdünk, szinte minden homokpad kinn van. Gáborék szódát is hoztak, fröccs készül, a konzervet a napon kell melegíteni, mert a kis gázmelegítő a kocsiban maradt. Ugornya is szinte üres, bár a diszkósok keményen nyomják, a számlaadás ritka, techno, füldugó, alszom.

4. nap: Ugornya-Tiszamogyorós: ez 35 km-es szakasz, itt kicsit nyavalyog a társaság. Nézem a naményi hidat: már épül a harmadik. Az első híd pillérje a folyó közepén, egyszer nekimentem, majd meghaltam az ijedségtől (még ketten voltak a hajóban). A mostani híd súlykorlátos, épül az új, most tolják befelé. Csodás látvány… Mogyoróson igazi csönd fogad, üres a kemping, átsétálunk a pontonhídon Lónya felé, kész az új gát, rajta friss aszfaltút kerékpárosoknak és a vízügynek, jöjjenek el Zuglóba megnézni, hogy nekünk milyen útjaink vannak!

5. nap: Mogyorós-Tuzsér: fokozódik a fáradtság, újabb 35 km. Gábor kiszáll a csónakból és a földre esik. Záhonynál akkora szembeszél, hogy kétszeres erővel kell húzni. Romlik az idő. Határőrök jönnek. Kérdezik ismerjük-e a szabályokat. Beugratós kérdést is föltesznek: ma meddig megyünk, Záhonyban hol állunk meg. A cigarettacsempészek biztos nem tudnák a választ. A Túri-bukónál a kárpátaljai srácok kamuból mindig átúsznak az EU-ba, bravúroskodnak, nem isznak sört, mert az náluk olcsóbb, de élvezik, hogy senki nem törődik velük. Szlovákiából srácok átkiabálnak, adjunk cigit, nincs, mondjuk, jó utat, mondják ők. Sipos Attila “hobbija” (hobbikert) is elhaladunk, történelmi hely, kétszer voltunk itt vendégségben. Két szarvas úszik át előttünk Ukrajnába: vissza, vissza, mondjuk nekik, nem értik.

6. nap: Tuzséron szomorúság. Kinn vannak a tűzoltók, egy hatéves kisfiút keresnek, eltűnt a vízben. Szinte minden évben vannak halottak. Ezért nem nagyképűsködöm az átúszással. Pedig mondják szatmári barátaim: az az ember, aki derékszögben ússza át a Tiszát, a magyar Gangeszt. Én bármikor megtenném, de nem teszem. Ma Dombrádig evezünk: kinek a háta, kinek a karja, kinek a csípője görcsöl, én is érzem a kezem, duplán húzok, hogy Istvánt kíméljem. Dombrádon újabb hír: itt is beleveszett valaki a Tiszába. Karcsiék már várnak, meghívnak magukhoz Nyíregyre babgulyásra, palacsintára. Vajon hogyan találták ki, hogy ez a legnagyobb vágya egy evezősnek? A fürdés jöhet utána is. Évának ez volt a tizedik túrája (én tavaly ünnepeltem), pezsgőt ittunk, és készít egy kis albumot: 10 év a Gentlemennel… Este már az IC-n vagyok, keresgélem betűktől elszokott szememmel a mai napi MN-ben a Beszól című írásomat, hát ugyanabba a kocsiba száll föl Kováts Dani bácsi, kérdezi, miért ezzel a vonattal megyek. Mondom azért, mert így látom a Hegyalját, Tokajt is. Közös szerelmünk e táj, persze Dani bácsi tudósa is, én csak inkább kóstolgatója. Két család utazik előttem, három-háromgyerekesek, figyelem beszélgetésüket. A mellettem lévő oldalon orosz házaspár elég hangosan néznek egy orosz filmet. Füldugó.

Evezés közben hányszor idéztük Petőfit, a Tiszát, a Falu végén…-t, Juhász Gyulát, József Attilát, Radnótit, Jókait, akitől annyira meg lehet tanulni a magyar táj szeretetét. Ha leesett egy kalap, az is népdalt hívott elő: A szennai lipisen-laposon… Az emberben “szólításra” gyermekkori emlékei ötlenek föl. Nem is csak a saját gyermekkoráé, hanem közös múltunké. De ha elfogynak a tiszatúrázók, ki adja tovább a hagyományt? Én mindenesetre jövőre is megyek. Már most is mennék…

Itt hozzászólhat!