Most arról beszéljek ezeknek, hogy „A stílus maga az ember?”, meg hogy 40 éves az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny? Nem. És az sem érdekel, hogy könyv vagy net. Persze, hogy net. Persze, ha meggondolom: néha tényleg fáj már a szemem, talán túl sok időt töltök előtte, tényleg mennyi barom van rajta, persze érdekel… Arról beszélnék, hogy anyu és apu hogy él. Hogy mindent elkövetnek. Hogy holtfáradtak. Hogy az egyiket elbocsátották, de nem mondta meg otthon, mindennap reggel továbbra is elment a „munkába”. Hogy bizonytalanság vesz körül. Meg szeretetlenség. Hogy társtalan vagyok. Meg hogy nem, de az meg nem az igazi. És ez másokkal is így van. Társas magány? Az anyagiak is idegesítenek. És az időhiány. Mindig mindenről elkések. S hogy nincs kedvem küzdeni. Tanulni sem. Miért? Meg hogy annyi föl nem tehető kérdés van. Jó, a haverokkal megbeszéljük, de másokkal nem. Meg a tanárok is. Azok is idegesek, kapkodnak. Lenyomják a tananyagot és kész. És valóban minek? Van autónk, de állandóan az a szöveg, hogy drága, nem tudjuk fenntartani. Meg a számlák. Meg hogy erre vagy arra nem telik. Jó lenne a könyv, olvastam is már, de nincs hozzá türelmem. Az idő olyan gyorsan telik. Beszélnék az állataimról. Az ékszerteknősről. A tengerimalacról. A cicáról. A szobámban lévő tárgyakról. A fájdalmakról. Persze, az örömökről is. Anyuról és apuról. Az anyu sütötte süteményről. A születésnapról. Arról az estéről, amikor gyertyát gyújtottunk, és beszélgettünk. A sétákról. A kirándulásokról. Amikor nem voltak feszültek. A tízórairól, amit anyu készített. S amit nem tudtam megenni, de kidobni nem akartam, s annyira fájt, hogy hiába dolgozott vele. Én ezekről szeretnék beszélni.
Itt hozzászólhat!
okt
15
