John Cage 100

Mindig tudatosan törekedtem arra, hogy újat ismerjek meg. A zenében is. Volt kamaszkori kalandom a komolyzenével, sőt Wagnerrel is, de lelkes operabaráttá csak pár éve váltam. (Kellett hozzá néhány nagyszerű rendezés is, az Operaházban.) Tudom, tovább kell lépnem. Ismerem ezt az utat az irodalomban és a képzőművészetben. Elolvastam Temesi Bartókját, olvastam Bartókról Vitányi Iván elemzéseit, tudom, hogy közelebb kell kerülnöm Bartókhoz. Még az út elején vagyok. S most egy csapat meghívott a Müpába az Amadinda ütőegyüttes John Cage-estjére. Schönbergig még nem jutottam el. Cage a tanítványa. A szervező, Nagy Dániel pedig az én egyik tanítványom, aki zeneesztétikát is tanul, s fellelkesített egy csapatot (bolyaisok), irány: Cage! Végül is nem volt annyira magas a küszöb, mint amilyennek vártam. A három melankolikus zongoradarab különösen tetszett (In a Landscape…). Azután jöttek a fura hangok: mindenféle kongatható eszköz, lemez, preparált zongora, sőt hagyományos lemezjátszó pattogó lemezzel, de még kagyló és állítólag szamárfej is (ezt csak mondták, nem láttam). Ha jól emlékszem a Credo in US volt az a szám, amely elindult egy kommersz lemezzel, erre erőszakosan rátromfolt (ráütött?) a preparált zongora, meg az ütősök, de az vissza-visszatért, feleseltek egymásnak, míg végül egy klasszikus operaakkorddal lezárt a szám. Tréfának remek volt. Azt is értettem, hogy Cage a modern kori zajok és a zene közötti átmenetet, kapcsolatot keresi, minden lehető zajkeltő eszközzel. A válogatásban persze főként olyan számok szerepeltek, amelyekben a zene alapja, a ritmus benne volt. És nem volt össze-vissza, kapkodó és kakofonikus. Voltaképpen tetszett. Koncert közben az jutott eszembe, hogy olyan ez, mintha egy zenei stúdióba beszabadulna néhány diák, s elkezdenének minden eszközt kipróbálni. Nemrég, egy hálózatkutatási konferencián hallottam egy előadást arról, hogy egy ilyen helyzetben hamarosan kialakul egy ritmus, csatlakozás, együttműködés, domináns dallam. Az ember együttműködésre van ítélve. Cage persze azért ennél jobb. Cage-et a zene területéhez tartozó kísérleteken túl megérintette a zen buddhizmus, s rajta keresztül néhány keleti hangszer, ha jól láttam, a nepáli zenélő edény, valamint a csend problematikája. Művei válaszok is lehetnek modern kori világunk zajterrorjára, s az egyik zongoradarabja 4 perc 33 másodperc csönd… Ezt is „hallottuk”… Jó pillanat volt. Néha úgy éreztem, Nepálban vagyok, egy sztúpa árnyékában, néha Víg Mihály zenéjére asszociáltam. A Müpa nagy termében aznap Beethoven-est volt, számos ismerősömet láttam oda tartani. A kisebb teremben Cage, igaz lelkes hallgatósággal, dugig…