… kimegyek a temetőbe. Szeretem a temetők őszi hangulatát. Zöld-fehér-piros színek kavalkádja. Csönd. Levélgyűjtés. Egy anyóka lerogyva egy sírra. (Sírva.) A síron felirat: Ágnes 1930-1934. Nem lehet a gyereke. Talán a testvére. Még mindig? Teljesen egyedül lehet. Csak ő van neki. A 80 éve meghalt kistestvér. Feláll, görnyedten tisztogatja tovább a sírt. Némán mentünk a közelébe, rokonunk sírjához. Hangosan köszöntünk el tőle. Faleveleket gyűjtöttünk. Gyertyát gyújtottunk. Apukának a nagy közös keresztnél. Ő a hatvanas évek elején nem utazhatott el a szeretett édesanyja temetésére a baráti országba, Pozsonyba. Nem engedték. Ő is mindig a Kerepesi temető nagykeresztjéhez ment ki gyertyát gyújtani. Szemlélgetjük a sírokat, sírfeliratokat. Emlékezünk. Felidézünk. A dédi el akarta magát hamvasztatni, mert hogy úgyse megy majd ki senki a sírjához. Az unoka megígérte, hogy gondozni fogja a sírt. Azután tényleg nem ment ki soha. Ma, először. De falevelet nem szedett. Ilyenkor kicsit jobbá válunk. A temetők tele vannak pótolhatatlan emberekkel. Néha észrevehetnénk egymás pótolhatatlanságát idejében is.
Itt hozzászólhat!
okt
30
