Sokszínű világ

Arra számítottam, hogy Srí Lanka Indiához lesz hasonló, csak kisebb és enyhébb változatban. Van benne valami, de sokkal inkább Délkelet-Ázsia bájára emlékeztet a „könnycsepp India arcán”, a korábbi Ceylon, ahol a monda szerint Ádám lépett a földre, amikor kiűzetett a paradicsomból. Történelmét végig jellemzik a súlyos etnikai konfliktusok, még az elmúlt évtizedben is, de ebből az idegen semmit se tapasztal. Nem annyira zsúfolt, mint India, itt sokkal több a mosoly, igaz a buddhizmus is. – Mégis egy hetet egy katolikus városban töltöttem, a Colombo melletti Negombóban, a „kis Rómában”. A katolikus templomokban már öt órakor gyülekezett a nép, a templomok egész nap nyitva voltak, esküvők, közös éneklések. Minden ház udvarán, minden sarkon kis (katolikus) házi szentélyek. – A január végi holdtöltekor tartott nagy buddhista ünnepen azután én is megmásztam az Adam’s Peaket (Ádám-csúcs), sok-sok ezer zarándokkal együtt. A keresztényeknek Ádám, a buddhistáknak Buddha, a hinduistáknak Visnu lábnyomát rejti e csúcs. A zarándoklat este indul a 2243 m magas csúcsra, reggelre kell fölérni az 5200 lépcsőn napfelkeltére. Szinte egyedüli külföldiként a helyiek óriási becsben tartottak, tenyerükön hordoztak, bár a napfölkeltét nem vártam meg a szeles, hideg, fogvacogtató csúcson. Az egyik stációnál egy buddhista hamuval simította meg a hajam. Fölfelé fohászkodtam, hogy álljon el az eső, s fogadalmat tettem. Elállt. Másnap sütött a nap. – Végigbuszoztam egész Srí Lankát, sűrű buszjáratok kötik össze a településeket. (Őrülten vágtató buszainkkal csak két baleset történt. Egyszer egy motorkerékpáros csúszott alánk, másszor a vezető egyszerűen nekiment egy személyautónak.) A soknapos buszozás mindössze 3000 forintnyi rúpiába került, persze a nagy romvárosoknál és a szállodákban már nem volt ilyen szerencsénk: a külföldi gazdag, fizessen. Itt fizettem eddig a legtöbbet múzeumért, egy romvárosért. (India hasonló, a jegyárak a külföldieknek olykor a 25-szörösébe kerülnek. És ki a külföldi? Akire ránéznek, és rámondják.) – Az egykori etnikai és dinasztikus konfliktusok csodás középkori (templom)városok felépüléséhez és pusztulásához vezettek. Ilyen Sigirija oroszlánra hasonlító sziklatömbje és sziklavárosa (középkori graffitikkel), ahol most majmok és kutyák harcolnak az uralomért; így járt az ősi (ezeréves) központ, Anuradhapura, és a számomra legszebb (mert Angkorra emlékeztető) Polonnaruwa romvárosa is. – Kandyban Buddha „fogtemploma” eleven közelségbe hozza az élő és mindent átható buddhizmust. Megtanuljuk, hogy Buddhát fényképezni általában szabad, de hátat fordítani neki nem, s nincs menekvés, mindig le kell venni a cipőt, akkor is, ha a zarándokok foga vacog a sorban, hogy virágot tegyenek Buddha lábnyomára. – A harmadik hét már a Maldív-szigeteken talált, 500 kilométerrel arrébb. A szállodaszigeteket csak távolról láttam (elkerültem). A fővárosban, a 70 ezres Maléban és egy helyi szigeten, Mafushiban töltöttem el egy hetet. A maldívok nagyon barátságosak és nagyon sokfélék. A régi hajósok mindig szívesen álltak meg itt. Állítólag ezért is olyan sokfélék. Ma szigorú iszlám törvények szerint élnek, a repülőtéren elveszik az alkoholt és más vallások jelképeit. A mi kis Buddhánkat is rögtön kiszúrták, a palack vizet nem (azt Európában szúrják ki). Kilépéskor visszakaptuk a Buddhát. Holott korábban buddhizmus volt itt is, találtak is sztúpákat. És nyelvük a szingaléznek egy változata. A rúpia itt rúfia. A nők valóban mindig feketében vannak, és kerülik a szemkontaktust, a férfiak azonban nagyon barátságosak. És a tenger pont olyan, mint a prospektusokon. Áttetsző zöld. A homok fehér. És tele van korallal, meg hallal. A bal sípcsontom találkozott is egy ilyen képződménnyel. Két napig nem mehettem utána vízbe. Itt történt meg: egy maldív férfival beszélgettünk a hajón, Maléban fogott nekünk egy taxit, átvitt a sziget túlsó oldalára (1 km), és kifizette a számlát. – Malé talán a világ legkisebb fővárosa. Itt lett volna lehetőség megtervezni a modern kor emberi városát. Nem sikerült. A tenyérnyi szigeten engedélyezték a személyautókat, így most mozdulni sem lehet. (Gyalog fél óra alatt végig lehet járni.) A butaság szimbóluma itt is a terepjáró. Milyen csoda lenne ez a sziget autók nélkül! – Végül arra gondolok, hogy mindez az apró szigetekre települt állam lesz állítólag az első, amely eltűnik a földről, ha a vízszint emelkedik. A Maldív-szigetek legmagasabb csúcsa 3 méterrel van a vízszint fölött. – Tegnap indultunk haza Maléból. Mivel a Qatar Dohában csak nyolc órával később tudott csatlakozást biztosítani, az átszálló utasoknak szállodai szobát kínáltak fel. Így egy rövid éjt egy luxusszállodában töltöttem. Dalhauziban, az Ádám-csúcs alatt egy helyi vendégházban tenyérnyi csótányt csaptam agyon (még utána is mozgott), most meg a világ egyik legelőkelőbb szállodájában hajtom le a fejemet. A vacsora százfogásos. Fehér ruhában egy sejk is ott vacsorázik, négyen ugrálnak körülötte. Adomázgat, persze csak vizet és kólát iszik (az alkohol itt is tilos), nekem az egykori dzsentriket és mai …-at idézi. – Két éve már jártam Dohában. Gyalogosan alaposan bejártam a szép helyeket. Két év alatt annyit fejlődött, mint Budapest/London száz év alatt. Katar Dubajt akarja követni, a felhőkarcolók már állnak, és egy csomó épül, de hangulata még mindig közelebb áll a hagyományos arab világhoz. Amelyet a modernizálódók közül Omán őriz talán a legjobban. Dubaj a mérhetetlen gazdagságból fakadó öncélú, pöffeszkedő megalománia mintapéldája. Ám Doha is közelíti, s például a szállodákban itt is kizárólag vendégmunkások dolgoznak. Ma már nem rabszíjjal viszik az embereket más országokba, mennek maguktól. Pontosan kitapintható a világban az összeomlás, az átrendeződés, és persze ugyanazokkal a történelmi hibákkal, amelyeket már jól ismerünk. Az ember nem tanul. Gyalog és a nép között járva minden pontosan látszik és előre jelezhető.