Méhecskék

Szombaton méhész-szakvásár lehetett Székesfehérváron. A vonat fülkéjébe, ahol ültem, egy idősebb asszony és nála kicsit fiatalabb férfi furakodott be, minden helyet telerakva méhészfelszerelésekkel. Elnézést kértek, hogy az ablakhoz szorítottak. Az asszony, tapasztaltabb méhész, tanácsokat adott a fiatalabbnak. Hogyan teleltesse a méheket. Mi legyen, ha gyenge a család, beteg az anya. Bölcsőmentés, álcázás, hálós, kasos méhészet. A vásár jól sikerült. 120 helyett 90-ért vehettek kaptárlécet. A beszélgetésből kiderült, mindketten tanfolyamot végeztek, engedéllyel méhészkednek, ugyanazok a problémáik. Például a szomszédok. Akik panaszt tesznek a méhekre. Hogy azok a kis kerti tavukra szállnak. Az asszonynak van rá módszere: kis ecetet kell tenni a vízbe, akkor nem szállnak oda. De van szomszéd, aki bosszúból kivágta az akácfákat, mérgezi a méheket, sőt nemrég a macska is eltűnt. Pedig ő mindenkinek ad mézet. S hogy magyarázza el, ha nem volnának méhek, nem lenne virág és gyümölcs se. Meg azt, hogy a méhecskének nem lehet elmondani, hová szálljon. És azt, hogy önmagától nem támad. Úgy mondták, méhecske. A magyar nyelvben a méhet mindig kicsinyítjük, mert szakrális okból is szeretjük, tiszteljük. (A férfi bogárnak is mondta.) Az asszony Kelenföldön leszállt, a férfi segített neki leadni a csomagokat. Majd visszajött, és megkérdezte tőlem: Ismerhetem valahonnan? Nem, mondtam. Nem politikus? Kérdezte. Mosolyogtam. Politikusok nem utaznak vonaton. Ekkor már illett bemutatkoznom. De ez meg neki nem jelentett semmit. Tegnap indult el Szabolcsból Fehérvárra, egy kollégiumban aludt 2000 forintért, reggel 6-kor ment ki a vásárba, akkor már folyt ott az élet, most átszáll, siet haza a méhecskéihez. Arra gondoltam, hogy mennyire eltűnőben van ez a szorgos, méhecskés Magyarország. Talán többet kellene utazni személyvonatokon.