1982-ben láttam először Kolozsvárt. Szomorú város volt, hajnalban néma sorok álltak a boltok előtt. 2013-ban Kolozsvár színes, mozgalmas, barátságos (multikulturális és optimista) város. A villamosvonalat felújították, mindenütt van taxi, minden taxis udvarias, azonnal adja a számlát, és nem veri át a láthatóan külföldit. (Én nem szívesen ülök taxiba, kolozsvári barátaim mondják, csak bátran, nem bánom meg, tényleg…) A város fiatalos. Barátságos éttermek, „kiülőhelyek” várnak. A Bulgakov a helyi magyar értelmiség nagyon otthonos találkozóhelye, a pacalleves (paprikával, tejföllel), no meg a barna sör csodás, a pincérek nagyon udvariasak. Mostanában évente néhány napot töltök az egyetemen, előadásokat tartok. Ilyenkor színházba is eljutok, most éppen Máté Angi Csipke című színjátékára (Kolozsvári Állami Magyar Színház), éppen a bemutatóra. Emlékekből összerakott családtörténet egy kislányról és az őt nevelő nagymamáról (Mamó). Hangulatteremtő a kislány székely csavarosságra emlékeztető beszédmódja (rögtön Tamási és Sütő jut eszembe), a hagyományos falu élete vajákosokkal, részegesekkel, halottak napjával. Kicsit egysíkú ugyan a kép, de bájos, s a szinte végig, pontosabban a Mamó haláláig jelen lévő irónia azért feledteti, hogy a világ bonyolultabb. Mamó halálakor árnyékban hagyja, hogy mi is lesz a jövő, s nehezen tudom értelmezni a fiú-lány szavalókórust; de a gyorsan variálható díszlet-ötletek, a részeg biciklis-jelenetek (na jó, a Portugálból ismerjük, de nevetni jó), valamint az élő tyúk szerepeltetésének bevállalása olyan bájossá teszi a darabot, hogy ötször visszatapsoljuk a szereplőket. (Rendező: Mezei Kinga.) A kolozsvári színházban mindig találkozom ismerősökkel; a kisebbségi lét sajátossága az ismerősség, a családiasság.
Itt hozzászólhat!
máj
23
