máj
26
Felszólíttattam: „Nem akarsz írni a honlapodon a két hegymászóról? Érdekelne a véleményed. Úgy írnál róluk, ahogy senki sem tud rajtad kívül.” Nem akartam írni róluk: Erőss Zsoltról és Kiss Péterről. Mert ismét két részre szakadt az ország: egyik részről hősnek kiáltják ki őket, másik részről őrültnek. Természetesen menthetetlen az az ember (kommentelő), aki két ember halála kapcsán bunkó, agresszív, pökhendi, sőt aljas véleményt okád. Az én első szavam is a megrendülésé. Nézem Erőss Zsolt mindig mosolygó fényképeit, és nagyon sajnálom. Az MN legjobb riportere Zsoltot a „legismertebb székelynek” nevezi, majd ezt írja: „Nem tudom, mi a baj azzal, ha valaki életét teszi az álmaira”, s ezzel a szép gondolattal fejezi be: „Egy másik világutazó székely, Kőrösi Csoma Sándor azt vallotta: „Az utat én akartam, mert engem akart az út.” A tibetológia megalapítója Dardzsilingben alussza örök álmát – az indiai városkából tökéletesen rálátni a Kancsendzöngára.” Emlékezzünk így a két hegymászóra. – Annyit tennék hozzá, hogy különbség számomra az egyéni és öncélú virtus, valamint a népemért, egy más népért végzett áldozatos, önfeláldozó munka. A jogos fájdalom kicsit elhomályosítja a legkiválóbb riporter látását.
Jártam Nepálban, a Himalája tövében. Bepillantottam a hegyek közé, majd visszafordultam. Vannak határaim.
Itt hozzászólhat!
