Édesapám Tompa Mihálynak e versével tanított hazaszeretetre. Ma is meghatódom a soroktól: „Neked két hazát adott végzeted; / Nekünk csak egy – volt! az is elveszett”, s a szállóigévé lett: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…” Tegnap megmásztuk a Rötelsteint, s az alatta lévő kis faluban, Missnitzben egy fából faragott gólya állt, szájában egy név: Maximilian.
Este, már otthon olvasom az újságban, hogy Sásdon a vízmű ablakának ugrott egy gólya: be is törte, s magát is összevérezte. A vízmű dolgozói letakarták az ablakokat, s onnantól a gólya nem támadott. A gólya azért fordult tükörképe ellen, mert a közeli kéményre rakott fészkét egy másik hím el akarta foglalni. A madártani egyesület illetékese elmondta, hogy a hím gólyák a fészkükért és a párjukért napokig harcolnak, s a harcba a vesztes néha belepusztul. A magyar nép különösen szereti a gólyát. A kecskeméti állatkertben télen is láttam egyet, nem tudott elrepülni, befogadták, gondozták. A Drachenhöhle, azaz Sárkánybarlang fölötti ezerméteres Rötelsteinon pedig zergékkel találkoztunk. Közel jöttek, nem szaladtak el. Olyan bizalommal vannak egymás és az emberek iránt, mint arrafelé mindenki általában. Tompa így fejezi be versét: „Testvér testvért, apát fiú elad… / Mégis, ne szóljon erről ajakad, / Nehogy ki távol sír e nemzeten: / Megútálni is kénytelen legyen!”
Itt hozzászólhat!
