Halott az óceán

Adta hírül az origo.hu, sokan továbbküldték. Egy ausztrál vitorlás 10 év múlva ismét megtette a Melbourne–Oszaka közötti 3000 mérföldes utat, s a korábbival ellentétben egyetlen élőlénnyel (hallal, madárral) nem találkozott, annál inkább (műanyag)szeméttel, olajfolttal, mindenféle, például a cunami által besodort hulladékkal. Halott az óceán, jelentette ki. Hamarosan személyes tapasztalatokat is szerzek, amikor eltűnt mikronéziai kultúrák nyomába eredek. Az emberiség végjátszmája zajlik, jó ilyenkor elétárni a civilizációk pusztulását. Az „itt és most” mindent ural, az öncélú halmozás („fejlődés”) gyakorlatilag mindent elpusztít. A vizeket, óceánokat titkos szemétlerakónak tekintik. Tapasztaltam, hogy meghalt a Nílus, a Gangesz (bár a helyiek fürdenek benne, de a biológusok szerint nincs már bennük élet). De, bárki tapasztalhatja, a mi Dunánk is halott. És követi a Tisza is. Még egy-két (következmények nélküli) ciánszennyezés, és… Én minden évben végigevezek a Felső-Tiszán, ott még van élet, de a fősodort gyakorlatilag műanyagszemét jelzi. Gyermekkoromban Visegrádnál fürödtünk a Dunában, ma már nem lehet. Mesélték, hogy egy környezetvédelmi cég, melynek feladata volt a veszélyes hulladék szabályos eltüntetése, a folyóba öntötte vagy a legközelebbi homokbányákba vitte a hulladékot. Ez volt a legolcsóbb megoldás. Úgy tűnik, nincs megoldás: az embert semmi nem állíthatja meg: a józan ész és a tiltás nem, más pedig nem nagyon maradt. Illetve csak egyvalami: a természet (vagy nevezzük  Gaianak), amely/aki majd rendet rak, s minden valószínűség szerint az ember nélkül folytatja a megkezdett munkát. Mert az ember méltatlanná vált a küldetésére.