Tudtommal én még sehogy… Ám az első szón van a hangsúly. És ez Önre is érvényes. A kutyaevést szinte minden nyelvészeti és kulturális antropológia órán előveszem. A kutya a ti barátotok, nem a miénk… mondják a kínaiak, koreaiak. Az étkezési tabu: kulturális. Griskovec monodrámáját részben ezért, részben azért, mert Csendes-óceáni katonaélményeket elevenít fel, néztem meg. (Nemrég még arrafelé jártam, no meg katona is voltam…) Csak az Orosz-szigetre ne kerülj, mondják a tisztek az újoncnak, persze hosszadalmas vonatozás után mégis a Vlagyivosztok melletti Orosz-szigetre kerülnek. (Mintha Gáll Istvánt, a Vaskort olvasnám, csak határőr ne légy a jugoszláv határon. – Hogy micsoda író volt!) A katonaság átalakít és ráébreszt a világra. Aki volt katona, tudja. A gyermek örök és boldog időben él, a felnőtt a pillanatban és örök, fullasztó mérlegelések közt. Na és a kutya? Az oroszul is rosszul beszélő koreai fiú leszerel. Senkihez se tartozott, se az oroszokhoz, se a tadzsikokhoz, se a kirgizekhez. Kiment a városba, és hozott egy döglött kutyát. Megverték. Ő sírdogált. Csak a főhős faggatja ki. Azért hozta ezt az egyéves kutyát, hogy megvendégelje vele a bajtársait. Végül a szakács, a főhős és a koreai fiú elfogyasztja a kutyát. A főhős eközben arra gondol, hogy most egy kislány vagy egy nagymama keresi a kutyust… Személyiségünk sokszorozódik: az evés élvezete és tabuja, a gyermekből felnőtt, oroszból egy kicsit koreai… Persze otthon már nem enné meg a kutyát… Otthon már orosz, akkor is, ha szűk lett a családi ház, ahol az édesanya várja. – Nekem, aki voltam katona, s azt hiszem, még ma is az vagyok (Ottlik után szabadon) talán többet mond a történet. 19-en hallgattuk meg Gál Tamás magával ragadó előadásában. A monodráma rendkívüli tehetséget igényel. Azon érdemes elgondolkodni, hogy az élőbeszéd törvényszerű hezitálásai ne tűnjenek szöveghibának. (Dunaszerdahelyi Epopteia Társulás a Szkénében, ma.)
Itt hozzászólhat!
márc
9
