A nagy középiskolás rendezvény résztvevői tiszeletjegyet kaptak a Győri Nemzeti Színház Mágnás Miskájának főpróbájára. A tanárok, beleértve engem is, fanyalogtak, operettre nem nagyon járunk, nem szeretjük. De azért elmegyünk. Bennem Illyés-sora visszhangzik: „a bucsúzót ne operett zengje” (tudjuk, korábban így szerepelt, ne kuplé-dal, meg: ne Zerkovitz…), nekem az operettől futkározik a hátamon a hideg. Gondoltam, szunyókálok egyet, hiszen ötkor keltem. Az operett pontosan azt hozza, amit tudok róla: édeskés, habos-babos, csili-vili, butuskás, apró poénkodós, félreértéseken alapuló történet, no meg (amit ugyancsak nem nagyon hallgatok) „Hopsza Sári”, „Cintányéros cudar világ…”, meg lábemelgetős és lánydobálós tánckar. A hülye raccsolós arisztokraták világa persze mulatságos, de mit mond ez már nekem… Mit mond? A színház tapsol, tombol. Ráadások. Vastaps. A közönség nagy része fiatal, köztük a mi középiskolás tanulmányi versenyre jött diákjaink is. Az előadás után kipirult arcok: ez bombajó volt! – Egy sörbe temetkezve merengek, hol van már Illyés intelme, hol van 50 év művelődéspolitikája, ami tűrte, de lenézte a műfajt, hol van az utóbbi 20 év kulturális robbanása, ami annyi mindent elsöpört. Annyi mindent – de az operett mégis maradt, sőt, tomboló siker. – Hazajövök, elmesélem, és mit kapok? Mit csodálkozol, az operett hungarikum! És ezt neked kell magyarázni? (Bakonyi Károly–Szirmai Albert–Gábor Andor: Mágnás Miska, r.: Molnár László.)
Itt hozzászólhat!
ápr
27
