Egy sapka

Kötött, barna, piros, kék, fehér csíkos „pilótasapka”, pomponnal (tömött, gömbölyű bojttal),  kétoldalt lelógó madzaggal, mellyel áll alatt lehet megkötni. Egy kétéves kisfiú sapkája. Itt, előttem az asztalon. Ezen múlt az életem. – Néhány éve keresztanyámtól, Hedvig nénitől kaptam vissza, addig ő őrizte, de közelgett a 100. születésnapja, visszaadta. Nem tudtam, hogy nála volt. Anyám adhatta neki. Nem bírta nézni. Ha csak fölmerült az a szörnyű 1962. áprilisi szombat, amikor kétéves kisfiát elvitte a Rákos-patak, már nyugtatót kellett beszednie. Évtizedekkel később is. Pedig nem volt hibás. – Azon a hideg áprilisi szombaton, mikor elragadott a patak, egy kilométerrel lejjebb az ágakba beleakadt a pompon. Ha a gyerek állán alul nem lett volna megkötve a sapka, persze nem számított volna. Így azonban sapkájánál fogva ott himbálózott az ájult kisgyerek a patak vizében, a Remény (!) utca környékén. És egy arrajáró postás (mert akkor még szombaton is járt postás) észrevette. – Ezért tudom most szemlélni ezt a kis sapkát. Mely megmentette az életemet. Közvetve Anyám, hogy megkötötte, rám adta és gondosan alul is masnira kötötte a sapkát. És a masni nem oldódott ki… Ennyi véletlen nincs. – Néha türelmetlen vagyok a sapkával, nem tudom hova tenni. Most az el nem rendezett iratok között van. De folyton beleakadok. Már arra is gondoltam, hogy kidobom. De hogy dobhatnám ki a megmentőmet? Hogyan is tudnám én ezt az egészet elrendezni? Bocsánatot kellene kérnem Anyámtól és Apámtól, hogy ennyire megijesztettem őket. De már nem lehet… Talán azért van itt ez a sapka, hogy figyelmeztessen: vigyázz, mert ennyi, pont ennyi az életed. Egy sapka.