Cofi

Válogatott, színes néprajzos egyetemi csoport volt az 1980-1985. közötti. Képviselve volt Észak- és Közép-Amerika, India, Románia, és szinte minden életkor. Cofi néni testnevelőtanár (neve copfos időszakából származik) csaknem 50 évesen második diplomájáért indult. Népi iparművészettel (szövés-fonás) foglalkozott, mélyíteni akarta néprajzi ismereteit. A nálunk csaknem egy emberöltővel idősebb, kedves, mosolygós, életörömtől szétrobbanó hölgy lett a csoport lelke. A hétfői és keddi napokat töltötte Pesten, a legendás Tinkáéknál (Martin Györgyék) szállt meg, mi is erre a két napra tettük a néprajzos órákat. Mi még javában benne voltunk a tanulásban (igen, mi akkoriban tanultunk is), Cofi néninek a gyakorlatból és az oktatásból  visszajőve, számára szokatlan tudományegyetemi közegben kellett helytállnia. Az első lépést ő tette meg azzal, hogy tegezzük nyugodtan és szólítsuk Cofi néninek. Innen már könnyen ment minden, kitalálta, hogy legyenek karácsonyi ünnepségek, köszöntsük Tálasi professzort, Dömötör Teklát születésnapjukon; elhívott rendezvényekre; gyakran látogattuk a Grinzingit; szép órákat töltöttünk el náluk Pécsett, Mecsek-oldali házukban; s évekig szorgalmazta a csoporttalálkozókat is. – Most itt járt egy Costa Ricába visszakalandozott csoporttársunk, Emilió, elvittem Pécsre. Jóska bátyám és Cofi néni már benne vannak a korban (persze mi is), újult erővel emlegettük fel az egyetemi történeteket; a pécsi, Szőlő utcai szép napokat. Cofi néni már nem tanít és szeme miatt szőni-fonni sem tud, de új feladatot talált: a pécsi hajléktalanokat istápolja. Nem enged el ajándék nélkül: egy szép kékfestőt kapok, fehér abroszra tegyem. Már biztosan nem látlak többé, borul Emilió, fogadott fia nyakába. Legendás csapatunk szétszaladt a világba, tanáraink is fogyatkoznak, egy közülünk szintén örökre elment, de a szeretet, amit Cofi néni terjesztett el, bennünk marad.