Elolvastam Balázs Dénes: Vándorúton Panamától Mexikóig című könyvét (Gondolat, 1981. 431 old.). Pár hónappal azután, hogy szinte megismételtem Balázs Dénes 37 évvel ezelőtti útját. Nem Panamából indultam, hanem San Salvadorból, én is kihagytam Nicaraguát, ő délről indult fölfelé, én egy félkörívben visszafelé a Guatemala, Honduras, Belize és Costa Rica útvonalon. Őt inkább a karsztos jelenségek érdekelték (földrajzos volt), engem a maják. Ő fél évig utazott, én hat hétig. – Még gyermekként olvastam Balázs Dénes amerikai útjának beszámolóját (Hátizsákkal Alaszkától Tűzföldig), talán más útleírását is, de nem emlékszem rájuk. Saját friss élményeim hatására a mostani könyv nagyon lekötött. Először persze sajnáltam a szerzőt. Megszállott utazó, bejárja az egész világot, kevés pénzzel, mindig a legolcsóbb megoldásokat keresve. Húst nem eszik, csak ha megkínálják, olykor vízhez sem jut, megbetegszik, állandó küzdelmet folytat a vízumokért, kirabolják, lakatot visz magával, cipekedik, mindenhol keresi a magyarokat, mohát gyűjt egy kollégájának, és soha nem adja fel. Nemcsak egyéni cél vezette, könyvei azokhoz is szólnak, akik nem utazhatnak, de érdekli őket a világ; Balázs Dénes ötlete, adománya pedig lehetővé tette az érdi Földrajzi Múzeum létrejöttét. Könyve azért is érdekes, mert csaknem 40 év után változott a helyzet, létrejött például Brit Hondurasból Belize, újabb maja városokat tártak föl, túl vagyunk több polgárháborún, pl. a „futballháborún” (293), de azért megmaradt a bizonytalanság: a „rossz fiúk országai” ma is a legveszélyesebbek közé tartoznak (ezekben a legtöbb az egy főre eső gyilkosság). Földrajzos szemmel a „földhíd” a világ legnyugtalanabb vidéke (földrengés, vulkán, hurrikán), de ugyanilyen „szeizmikus” a társadalom is.
San Salvadorban még buszt is vezethettem, Jézus Krisztus is vigyázott az utasokra, a fagyizó gyerekek pedig pajkosan nézték. Jusson nekik több a békéből.
Itt hozzászólhat!
