szept

Grúzia

Moszkvicsok, Volgák, lerobbant lakótelepek – nyugati fényes autómárkák és toronyszállodák. Főként gázüzemű autók. Tbilisziben sok-sok utcai borozó. Orosz szakos kollégám ír: kóstold meg a hacsapurit, a khinkalit, a mcsadit és a harcsót. Megkóstoltam. A pincérek gyakran feledékenyek. Havas hegycsúcsok és sivatagok. Maga a paradicsom. Szó szerint is, mindenhol árulnak paradicsomot, és olyan az íze, amit már csaknem elfeledtem. Belépéskor nem kell vízum (nekünk), viszont a határőr a pecsét mellé ad egy üveg bort… Amit még ott elfogyasztunk, mert visszafelé itt sem engednek a gépre italt: nyilzjá, mondja a határőr. Oroszul inkább beszélnek, mint angolul. Még nem szálltak el sem az árakkal, sem a turistaátvágással: mondhatni: nem horvátországosodtak… Persze azért a tengerparton drágább a sör, mint Kutaisiben. És utóbbi helyen koldus is szép számmal akad. A tengerparton Dubajt építenek a leromlott szocialista blokkházak köré, Kutaisiben szinte minden szakadt… nem is tudom mihez hasonlítani. Ma ott ébredtem 2-kor, mert a gép 5-kor indult. A legszebb élmény a legmagasabb hegycsúcs, a Kazbeg (5046 m) környékén egy szép monostor (2200 m) megmászása, valamint a grúz-azeri határon sivatagi környezetben lévő ókeresztény Davit Gareja barlangmonostor meglátogatása. Át-átruccanunk azeri oldalra is, jönnek is a határőrök, mosolyognak. A legmeghatóbb kép: a sivatagos tájon egy pópa egy tehénként hajt… Nagyon messze a monostor. – Én pedig nagyon otthonosan érzem magam itt, a Kaukázusban. Talán, mert: paradicsom. – Háromszor vetnek keresztet.