Az olaszliszkai

A kulcsszó: a fájdalom. Egy kicsit a tehetetlenségé is. Borbély Szilárd színműve a görög sorstragédiák néhány elemét felhasználva (karvezető, kar, klasszikus mérték) három egybefonódó történetet mesél el: a személyes tragédiát, mely végül az író tragédiájához is vezetett, az ezért őt még jobban érintő olaszliszkait, valamint a kettőt keretbe fonó-átszínező őskeresést, figyelmeztetve arra, hogy a tragédiák még az emlékeinket is eltörölhetik, s ez a folyamat most is zajlik. A színpadi megoldások még az egyébként távoli hely/idő/cselekményt is egybefogják. A történeteket jórészt ismerjük, és az értelmezés a tehetetlenség dühét és fájdalmát hozza. Ki erre szisszen fel, ki arra, teljesen mindegy, a fájdalom közös. Nem értek egyet az íróval, hogy az elmúlt 10-20 évet emeli ki fő okként, a dolgok ennél jóval mélyebbek, de egyetértek vele, hogy az egész így együtt: nagyon fáj. Mélyen elgondolkodtató az az egyik kezdő mondata, hogy a bírósági tárgyalásokon megdöbbent a vádlottak életkörülményein. Nem volt róla tudomása. Miért nem? Nem az lenne a dolgunk? Véleményem kusza szálait csak a naplón kívül, békítő és jóra buzdító publicisztikában tudom kifejteni. (Katona József Színház, R.: Máté Gábor, 2015. nov. 29.) Sok ismerőst láttam a színházban. Az idős íróval, aki mélyen rámnézett, talán beszélgetnem is kellett volna, de nem vagyunk egymásnak bemutatva. Az előadás után egy szociológus vezetésével beszélgetésre invitáltak. A kezdeményezés tisztességes, de valahogy most irtózom az értelmiségi értelmezésektől. Sok ilyennek vagyok részese. Mindent másként kell tenni.