Pénteken Szerbiában tartottam előadást, Palicson. Már többször elmentem mellette, tudtam, hogy egy bájos fürdőhely, de hogy ilyen szép: valódi Monarchia-beli hangulat, nem gondoltam. Vajdasági jogászoknak több éve megrendezik a nyelvhasználati-jogi szemináriumot – de, mint megtudtam, nyelvész most volt először ott. A Magyar Nemzeti Tanácsnak van egy nyelvhasználati bizottsága, ők adtak ki egy kis füzetet: Nyelvi jogaink Szerbiában címmel. Én pedig a jogi nyelv sajátosságairól szóltam: sok-sok olyan példával, hogy miként bonyolít a jogi nyelv, és az miként egyszerűsíthető – szakszerűen. A Tanács elnökével ebédeltünk, majd autójával átröpítettek Szegedre (volt némi útzár, mezőgazdasági tiltakozás, de szerencsénk volt), hogy még aznap hazaérjek.
Vasárnap pedig már egy balatoni jachton tartózkodtam. Régi barátomnak van jachtja, apósával közös, meghívtak a hétvégére, hogy végre ne csak telefonon beszéljünk. Nekem már a jachtkikötő is meglepetés volt, de a hajó módfölött. Én inkább kenukhoz vagyok szokva. Itt volt konyha, mellékhelyiség (pumpálni kell!), két hálóhelyiség, motor, akkora kormánykerék, hogy barátom fiúgyermeke elveszett mögötte. A hűtőszekrény ugyan elromlott, a sör ezért kicsit meleg volt, de a Balaton közepén a vízbe ereszkedtünk (22 fok, 4 m mély, mutatták a mérők), és szabadon úsztam. Barátom úszómellényben a gyermekeire figyelt, akik szintén úszómellényben ugráltak a vízbe. A kislány igen kedvesen szolgálta fel a sört, a fiú a kormánykeréknél állt. Nagyon kellemes volt, s én mégis arra gondoltam, hogy mennyire távoli nekem ez a világ. Talán megtehetném, hogy nekem is legyen jachtom (nem tudom az árát, nem is kérdeztem), de nem szeretnék (ezért nem kérdeztem). A jachtkikötőben sokmilliós csodák várakoztak, aranyleányok és aranyifjak, némelyikről azt gondolnám, hogy iskola helyett is edzőterembe jár. Persze nem, mert már most három nyelven beszélnek, és lehet, hogy Angliába készülnek egyetemre. A parkolóban makulátlan autók: lehetőleg a szalonok legfrissebb csodái. Persze én is büszke vagyok a kis városi terepjárómra, de amikor megállt mellette egy efféle csoda, láttam, szánalmas kis terepjáróm van nekem. Persze én nem így nézem a világot, általában észre sem veszem, de itt töményen mérik. A balatoni jachtkikötőben.
Barátom mondja, hogy majd egyszer menjünk el egy vitorlástúrára, a hajón alszunk, sörözünk. Jó lesz, mondom, hiszen tényleg szeretem a vizet… (Kétéves koromban vérszerződést kötöttem vele. Vagy inkább: vízszerződést.) Délután a felesége fölviszi Pestre a gyerekeket, mondja, a „fiúk” (ezek mi vagyunk) legyenek kicsit egyedül. Óriásit beszélgetünk a világról, régi dolgokról, harmincéves barátságunkról, mindarról, amit fölépítettünk, majd, mikor én már lefeküdni szoktam, mondja a barátom, hogy tegyünk egy kocsmatúrát. Bejárt útvonal ez, régen voltam kocsmatúrán: az első kocsmában pohár sör, a másodikban ugyanaz meg rövid, de kétszer, a harmadikban csak sör. Nem emlékszem, hogy mi mindenről beszélgetünk, de nyelvészként tudom, sokszor csak „simogatjuk” egymást a szavakkal, és ez így jó. Reggeli után elrakodunk, bezárjuk a házat, én azon gondolkodom, hogy szombaton a budakalászi újságos átvert 500 forinttal (rosszul adott vissza az újság árából), a gyorsétteremben elfelejtettem használni a kedvezményes kártyámat (az is vagy 300 forint mínusz), este a „minőségi” cukrászdában romlott somlóit adtak (500 forint). Nevetséges, de igaz. Fájt, hogy átvertek. Barátom meg azt kérdezi tőlem, hazafelé, az autóban, hogy mennyit kaptam a magánnyugdíjpénztáramból. (Ugye most volt az elszámolás.) Semmit, mondtam, nem voltam tag. Ő kapott egy „kicsit”. Nem írom ide az összeget, mert még felismerik, bár nagy poén lenne. De a virslit, aminek lejárt a szavatossága, ő is fájdalommal dobta ki.
Itt hozzászólhat!
