Rövid volt az éjszaka, mert későn értem haza, korán keltem. 8-kor már a katedrán álltam. S ma többször előjött egy gondolat: nem kell több. Semmiből. Kocsiból, lakásból, világból, rangból, hírnévből. Magyaráznom kell. Soha nem készültem arra, amit most csinálok. Nem voltak nagy terveim. Csak annyi: írni és tanítani szeretnék. Elértem. Kaptam. Ennyi. Tegnap este Magyarország egyik legjelentősebb társaságában voltam. Kérték a gondolataimat. Jól esett. A vacsora és a bor is. Csaknem éjfélig beszélgettünk. A többiek autókkal távoztak. Rendelhettem volna taxit, de én inkább az utolsó 5-össel és 107-essel mentem haza. És gyalogoltam az éjszakában. Kell az átmenet. És nem kell több. Semmi nem kell erővel, akarással, feszítéssel. Ami kell: több ismerkedés, több beszélgetés, több tanítás és tanulás, több szolgálat, több mosoly, több hungarooptimizmus, lassulás. Ma fájt egy kicsit a fejem, de csak azért, mert kevés vizet ittam – a halra… amit egyébként nagyon szeretek. Ránéztem a kezemre, és apám kezét láttam. De jó lenne vele mindezt megbeszélni. Apu, üzenj, hogy volt és van értelme! Hamarosan ismét elmegyek Indiába, ahol egyszer mintha láttalak volna.
Apu, valamikor a 80-as években, Mogyoród közelében egy kis túrán, anyunak mutatja, hogy melyik szendvicset kéri…
Itt hozzászólhat!
