Kb. tíz éve interjúnak nevezik a felvételi beszélgetést, pontosabban az állásra jelentkező kikérdezését. (Korábban csak sajtóműfajt értettünk rajta.) Számos helyen oktatják. Roppant feszült helyzet, én megértem, ha valaki elbotlik a saját cipőjében, beleakad a szoknyájába, a sálja folyton a szájába lóg, izzad a keze, reménytelenül nem tud válaszolni.
Részlet egy állásinterjúból (a minap történt): – Miért jelentkezik hozzánk munkára? – Mert máshol nem kaptam munkát. – Mennyi ideig dolgozott előző munkahelyén? – 1 napot… – Hogyhogy? – Rosszak voltak a munkakörülmények… – Látom az önéletrajzából, hogy a buddhista főiskolára járt… Mit tudna erről mondani? – Azért jelentkeztem, mert csak oda lehetett pótfelvételizni, de már otthagytam. Nem szeretem a buddhistákat. – Köszönöm, majd értesítjük. A felvételiző még megjegyzi: – Itt nagyon meleg van… A felvételiztető: – Hát még, ha a konyhát látná! Akkor majd értesítjük. Nem vitás, hogy milyen értesítést kapott a munkakereső.
Részlet egy másik állásinterjúból: – Mielőtt a részletekbe belemennék, szeretném megtudni, hogy a táppénzt hogy fizetik?
Hallom a buszon: – Olyan munkát kerestem, ahol nem kell benn lenni, dolgozni…
Van nálunk az egyetemen néhány kommunikáció és retorika tantárgy. Én mindig az elején elmondom a hallgatóknak, hogy az iskola aligha adhat „lezárt” műveltséget, de adhat egy kulcsot. Az állásinterjún – a nyilvánvaló szakmai végzettség mellett – a következő készségek döntőek: 1. kommunikáció, 2. empátia, 3. idegen nyelvi és 4. informatikai.
Itt hozzászólhat!
