Barátok

„A felnőttek egy részének egyetlen barátja sincs” hallom a rádióban. Kamaszkorom egyik első pszichológiai olvasmánya volt: I. Sz. Kon: A barátság című könyve (1977, ford.: Csepeli György, akkor még nem tudtam, hogy egyszer a tanárom is lesz). Megragadó volt, hogy egy hétköznapinak tűnő kapcsolat modellezhető, pl. hasonlóság, találkozási gyakoriság, kölcsönösség alapján. És az, hogy mekkora művelődéstörténete van. A barátságok tartósabbak a szerelemnél. Na jó, a szerelem tüzesebb és mélyebb, s még a maradéka is jó és tarthat élethosszig; a barátság könnyebben átívelhet nemzedékeket; és egy kipróbált baráttal akár hosszú szünet után is ugyanott folytatjuk. Az igazi barát úgy ismerhető meg, hogy elmosódik két ember között a tér/idő. A kamaszkori barátságok ilyenek. Azután egyre többet pillantunk az órára,  előfordul, hogy elkezdjük unni a másikat. Ez már kihűlő barátság. Barátaink többségét az iskolában szerezzük, többségét az iskolával el is hagyjuk. Pedig az élet sok helyen kínál barátokat: lakóhelyen, sportban, hobbiban, katonaságnál, talán még munkahelyen is. Az igazi barátságok érdek nélküliek és mindent túlélnek. Persze sokan elmaradnak. Ilyenkor mondom: tudatosan is törődni kell a barátokkal: levél, ímél, telefon, egy-egy „csak úgy” találkozás. Szoktam mondani: egy sörre mindig van időm. Kell, hogy legyen idő. Örülök, hogy vannak barátaim. Csábító lenne most elősorolni: a gimnáziumot, az egyetemet, az egyesületet, a katonatársakat, a nyári táborokat, a tanítványokat. Törekszem arra, hogy legyenek újak is. Hiszen annyi dolgot kellene megbeszélni, még itt.