A tragikus sorsú örmény nép (Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja) egy ideje szabadon építheti országát, mely tele van a szovjet éra relikviáival: tönkrement gyárak, lepusztult lakótelepek. Jereván képe igen vegyes, inkább hasonlít egy arab, mint egy kaukázusi városra. Fekvése pompás, az Ararátra néz, csakhogy azt a szmog miatt nem látni. (Egy közeli településről azért lefotóztam az örmény nép jelképét.) Egy nehezen megközelíthető jereváni hegyen van az örmény genocídium/holokauszt emlékműve, a parkban külföldi vezetők által ültetett fenyőfácskákkal. Egy budapesti örmény önkormányzat fácskája is ott van. Három ábécét használnak: örményt, cirilt és persze latint, örülnek, ha az idegen oroszul meg tud szólalni. A tíznapos „marsrutkás” út legszebb pillanata Echmiadzin székesegyháza, ahol a kétórás örmény keresztény mise elragad: mögöttem egy fekete ruhás, „görögös” kinézetű nő, mintha Irene Papast látnám a Zorbában, hihetetlen szomorú szemekkel néz rám, nem tudom megállni, hogy el ne érzékenyüljek. Évszázados fájdalom az arcán. A vasárnapi misét 12 pap celebrálja, a főpap fejből és pompás retorikával mondja a prédikációt. A papok kórusára az egyház opera-szintű kórusa válaszol. Úgy érzem magam, mintha egy oratóriumot hallanék. – Látjuk még a lezárt, szögesdrótos török határt. Garni 1. századi hellenisztikus naptemplománál földbe gyökerezik a lábam, nem is árt, mert templom az Örményországot keresztül-kasul hálózó óriási kanyonok egyik szirtjére épült. A Savani-tó partján (1900 m) kis megpihenés. Az emberek roppant segítőkészek, úgy vettem észre, bizakodóak, a közlekedés – ha kiismeri az ember a kisbuszok hálózatát – jó, és még Hegyi-Karabahba is szerveznek olcsó utakat (ezt azért meg kell gondolni, mert ha kitudódik, attól kezdve jó néhány országban leszünk nem szívesen látottak). Közben végig az motoszkál bennem: nincs feloldva a múlt (a népirtást Törökország nem ismerte el, alig két tucat ország vállalkozott csak rá), feszült a helyzet az azeriakkal (akiknek egy területüket, enklávéjukat Örményország zárja el, az oroszokkal nyilván „se veled-se nélküled” a helyzet, a grúzokkal elvannak (legalábbis a határ átjárható, mi is Grúziából mentünk át). Az Ararát-konyak valóban finom, és a Kilikia sör is. (Kutaisi-Tbiliszi-Jereván-Echmiadzin-Zvartnots-Khor Virap-Areni-Nora Vank-Jermuk-Garni-Geghard-Sevan, 2016. aug. 26–szept. 6.)
Háttérben az Ararát Jereván felülnézetből
Az örmény székesegyházban
Itt hozzászólhat!
