Hogy van az, hogy mindig csak a nekem tetsző, jó könyvekről írok? Rosszakat nem olvasok? De. De írni csak szívből szeretek. Erik Wahlström (finn) Isten című regénye nagyon nem tetszett. Bár az ötlet érdekes, a Biblia népszerű eseményeit Isten és a három arkangyal szorgoskodásaként mutatja be, ám amikor azt ecseteli (és vissza is tér rá), hogy Isten hímtagjából kilövell az ondó, s ez lesz az univerzum, nem tudom, nincs gusztusom hozzá… – Jan Grue (norvég): Test és elme című novelláskötete ugyancsak sorozatos megütközést kelt bennem, pedig még nyelvészeti vonatkozása is van (egy norvégiai nyelvész egyesület valamiféle szövegjátéka, zavaros, nem értem). Másutt vannak benne jó gondolatok, mondatok, de alapjában véve minden torz (torzó), értéktelen, sivár. Mintha Európa csak a kiábrándultság, elidegenedettség, hiábavaló sóvárgás világa lenne. Mintha minden hagyományt, jelentést, értéket meg kellene kérdőjelezni. Mintha mindig az abszurdabbra, extrémebbre kellene törekedni. A művészetek évezredek óta ismételnek, s nem akarták a korábbi korszakot nevetségessé tenni, mindent megkérdőjelezni. (Fölvethető ebben a „kánonképző” szerepbe tolt irodalomelmélet és a kritika hatása, felelőssége is.) Mindkét mű magyarra fordítását az Európai Bizottság támogatta, de kijelentik, hogy a szövegek a szerző nézeteit tükrözik. Még jó. (Erik Whalström: Isten, 2015, 303 old.; Jan Grue: Test és elme, 2014. 139 old.)
Itt hozzászólhat!
szept
26
