A címben szereplő szenvedély a darabban inkább hiány; szenvedés. Azaz leplezett szenvedély, mélyen rejlő feszültség, taposóakna. Bergman filmdrámájában (En passion, 1969) elfojtott északi, svéd szenvedéllyel találkozunk: elfojtottsággal. Ezt vitte most színre a Nemzeti. A svéd társadalomban mintha lenne pár ilyen taposóakna… Egy ilyen taposóaknára utal a világtól elzárt, békés szigeten történő, titokzatos állatgyilkosságok sorozata. Ugyanis a kérdés nyitott marad. (A film egyértelművé teszi, hogy az állatgyilkosságok folytatódnak. Ki tudja, mikor robban a következő taposóakna?) A szenvedélyek elfojtása a túlzottan fegyelmezett viselkedésben nyilvánul meg. Pótcselekvésekben, élethazugságokban. Eric Berne pszichológus „emberi játszmáknak” nevezi őket. A Nemzeti kamaraszínpadán Kiss Csaba a Bergman-film fő gondolatait jól követő emberijátszma-drámát rendezett. A körbe ülhető kisszínpad, a színészek közelsége alkalmat ad az átélhető emberi-érzelmi játszmák átadására. Miközben Bergman egy tantörténetet ábrázol: sziget, lecsupaszított karakterek, ismétlődő játszmák, a színészeknek alkalmuk nyílik a lefojtott karakterből kihozni a legtöbbet: a leleplező viselkedést. Bergman nem erre gondolt, de egy Svédországból visszatelepült magyar azt mondta: a svédek alatt izzik a talaj. S ha valaki véletlenül rálép egy taposóaknára… (Gondolatok a Nemzeti Színház magazinjába írt esszéből. Nemzeti Színház kamaraszínpada, 2016. nov. 8.)
Itt hozzászólhat!
