Egy hónapja ülök a repülőtér várójában, pörgetem az ördög találmányát, egyszercsak előugrik: Vathy Zsuzsa meghalt. Megdöbbenek. Minden évben, éppen ilyentájt, leginkább január 1-jén este jövünk össze. Még élt Lázár Ervin, amikor először hívtak. Zsuzsában szép emlékként maradt meg, hogy a konyhában, sámlin ülve Ervinnel szótlanul esszük a kocsonyát. Azóta az én kedvemért, mindig készített kocsonyát. – Odaadóan szervezte az évenkénti összejöveteleket. Legutóbb egy éve. Hirtelenjében annyit tudtam meg, hogy influenza elleni oltást adatott be magának, ez allergiás rohamot váltott ki nála, bement a kórházba, ahol hat órán át várakozott és nem foglalkoztak vele, majd hazavitték, és meghalt. Nem akarok ítélkezni, ha így történt, akkor nagyon nagy baj. Orvosainak, akik a hírek szerint nem voltak orvosai, azt kívánom, olvassanak el egy Vathy Zsuzsa-írást, hogy megtudják, kit is vesztettünk el. Egy csöndes, halk szavú, a közösségért, az alullévőkért mindig tenni akaró asszonyt. Aki – egészen biztos vagyok benne – egyetlen szóval nem pörölt, hogy nem foglalkoznak vele. Hazament meghalni.
Az egyik összejövetelen lefényképeztem Ervin kis táblácskáját (Mondd, hogy NEM). Akkor Zsuzsa kérte, hogy fényképezzem le a Prima Primissima lovacskáját is. Íme. – Pótolhatatlan. Nagyon fáj…
Itt hozzászólhat!
