A kolumbiai Santa Martában a taxis megkérdezi, miért megyünk Aracatacába. Mondom, Gabo miatt, mutatom a ronggyá olvasott Száz év magányt. A taxis kézbe veszi és megcsókolja a könyv címlapján Gabo fényképét… A Karib-tenger parti Santa Martától 70 km-re fekszik Aracataca. Csöndes, banánligetek által övezett kisváros („banántársaság”). Központjában a templom, ahol Márquezt megkeresztelték. Nem messze tőle a szülőház – ma múzeum: középen egy folyosó, jobbról balról nyílnak a helyiségek, középen félig nyitott ebédlő, hátul konyha, az udvaron egy nagy fa (José Arcadio Buendía ez alatt töltötte utolsó éveit), egy szoba, amelyben aranyhalacskák vannak (Buendía ezredes), két különálló helyiség, talán az egyik a fürdőház, hol Meme esténként fürdött és körülötte köröztek a sárga pillangók. Aracatában mindenütt sárga pillangók. A regény számomra is legkedvesebb epizódja ez a forró és tragikus szerelem: „Maurizio Babilonia sárga pillangói röpködtek”. (Az egyetlen igazán nagy szerelem és az is tragédiába, magányba fullad.) A főtéren, van Remedios szobra, tele sárga pillangókkal, nem messze tőle a vasútállomás. A kisváros szélén egy banánliget mellett Melchiades sírja – valódi sírnak tűnik, de Rodolfo, aki idegenvezetőnek ajánlkozott, és megmutatta ezt a kieső helyet, mondja: ez csak fikció. A Száz év magányban minden csak fikció és valóság. Állítólag a tengertől 16 mérföldre látott spanyol gálya is létezett, Márquez egyik kiadója le is fényképezte… Megnézzük még Márquez apjának munkahelyét: távírász és orvos is volt, egy sovány Ursula-szobor is van ott, no meg Márquez sok könyve. Egy parányi családi étterem tele van Gabo emlékeivel, Leo Matíz fényképeivel… a konyhán át kell menni, barátságosan fogadnak. Kapunk egy kis könyvet Aracatacáról és Gabóról, egy képeslapot: Gabo’stown, rajta egy 20 ezer pesós (2 ezer forint) bónnal, ha még egyszer jövünk, ezt be lehet váltani. (A kolumbiai múzeumokban elnöki rendelet alapján nem kell fizetni, de támogatást elfogadnak.) – Kolumbia az egyetlen ország, amely egy irodalmi stílus nevét emelte idegenforgalmi szlogenné: Colombia – realismo mágico. Mintha Magyarország azt hirdetné: Magyarország – szecesszió vagy szerves építészet. Gabo pedig olyan Kolumbiának, mint nekünk Liszt Ferenc, Bartók vagy Puskás Öcsi. (A taxisofőr csak körülbelül tudta, hogy van Magyarország, „Puszkász” Öcsit azonban ismerte.) Márquez halálakor háromnapos gyászt rendeltek el. – Az „indiánok ösvényein” kalandozva bőven volt időm elgondolkodni a körkörösen visszatérő időn, százéves magányon, cukorállatkákon, aranyhalakon, gerillaháborúkon, liberális-konzervatív ellentéteken, általában az idő romlásán… Harmadszori olvasás után Márquez kíméletlen és indirekt pesszimizmusán. Orwell mindent szókimondóan a szemünkbe vág, Márquez csak érzékeltet… Fikció, de egyre inkább úgy érzem, igaza van. „Nem irigylem a fiatalokat, mert övék a jövő.” – Az irodalomtörténészek szerint a Don Quijote után a Száz év magány (1967) a leghíresebb spanyol nyelvű mű.
Itt hozzászólhat!
