Ma elkészült a tanulmány… Előzmények: 1860-ban Magyarország akkor élő legnagyobb költője megalkotott egy (saját vallomása szerint) nagy erőpróbát jelentő művet a „legnagyobb magyar” emlékére. Szinte erőszakot téve önmagán, elégedetlen is a művével, de egyik monográfusa, Voinovich Géza (elfogult) véleménye szerint: „Magasabbra Arany tulajdon géniusza sosem szárnyalt”. A művet az Akadémia Széchenyi emlékének szentelt díszközgyűlésén mutatták be. Az emlékezések szerint a megrendelő Akadémia és a közönség tombolt a lelkesedéstől. Széchenyi 1860. április 8-án húsvét napján halt meg. A húsvéti újjászületés ünnepe és a gyász konfliktusa: Emlékezünk: remény ünnepe volt az, / Mely minket a kétségbe buktatott… A gyászvers, esszévers a klasszikus retorikai szerkezet lírai adaptációja (tétel, érvelés, következtetés). A költő Széchenyi Istvánt a bibliai zsidó-keresztény és az antik görög-római paradigma kettősségében láttatja. A részletezésben Széchenyi sorsát és reformkori tetteit intertextuális példázatokkal ragadja meg. A konklúzió: méltó értékelés, Széchenyi felmagasztalása. Az esszévers uralkodó nyelvi alakzata az adjekcióba sorolható ismétlés, figura etimologica, reddíció, variáció, párhuzam, a felsorolásszerű hármasságok, ikonikus vonzás, ellentét, archaizmus, szinonima-hálózatok. A Széchenyi emlékezete Arany János legjelentősebb magyarság-verse, melynek számos sora szállóigeként él tovább.
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, (…)
s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik; (…)
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír; (…)
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!
Itt hozzászólhat!
