Szemérmesség és tisztelet

Az M7-es 100. kilométere táján, a szabadi rádiótoronynál mindig eszembe jut Apám. Szabadiban nyaraltunk, az MTA üdülőjében, és egyik nap gyalog (hogy másként?) nekivágtunk Somogynak. Egy középkori templomromot jelölt a térkép a szántóföld közepén. (1970-ben együtt fedeztük fel a mátrafüredi Bene-várat is, ez lett első írásom a Pajtás újságban.) Megtaláltuk a templomromot, körülötte emberi csontokkal. Becsomagoltunk néhányat, arra gondolva, hogy megmutatjuk valami muzeológusnak. Ám erre nem került sor. Apám már Pesten a kertben eltemette a csontokat. Nem nagyon értettem. Ma már értem. Szemérmesség és tisztelet: a halottnak is van személyiségi joga (akkor is, ha fél évszázada halt meg), az emberi maradványokat tisztelni kell, és meg kell adni nekik a végtisztességet, gondoljunk csak az Antigonéra. Sokszor eszembe jut Apám érzékenysége akkor, amikor bebalzsamozott halottakat vagy csontvázakat tesznek ki közszemlére, beleértve a fáraókat, szenteket, meg a háborús halottaink sírjainak feltárásait, persze a non plus ultra, amikor emberi testeket kvázi „műalkotásként” mutatnak be. Mostanában előtör belőlem Apám érzékenysége, finomsága. Úgy látszik, a szülői példa nemcsak az első két évtizedben hat.