1927-ben született, tehát 2017-ben 90 éve. Nekem pedig különösen Márquez éve volt. Merthogy az év Bogotában kezdődött, a Márquez kulturális központban. Folytatódott Cartagénában, ahol a Szerelem a kolera idején született (s ebből a remek Mark Newell-film). Santa Martából elautóztunk Aracatacába, Márquez szülővárosába, ahol ma mindenhol sárga pillangók röpködnek. A taxisofőr kivette a kezemből a Márquez-könyvet és megcsókolta a címlapon a szerző fotóját. Az út során harmadszor olvastam újra a már szétolvasott könyvet, a Száz év magányt. Hazatérve, megnéztem, meghallgattam az Operaházban Eötvös Péter Szerelemről és más démonokról című, Márquez kisregényéből készült operáját, állítólag a szerző “legdallamosabb” művét, amely azért nem vitt közelebb se Márquezhez, se a mai operához, hiába üvöltött magából kikelve mellettem egy fura kinézetű fiatalember, akit láthatólag sokkolt a mű. Én udvariasan tapsoltam egy kicsit, és egyetlen dallamot sem tudtam később felidézni, míg Márquez sok mondata azért folyvást visszhangzik. Már egy kicsit jobb élmény volt a Spirit színház Száz év magánya, korábban nem tudtam elgondolni, hogy lehet e monumentális művet színpadra alkalmazni. Kolumbiában nagyon sok minden emlékeztetett Márquez gondolataira, még az elveszett indián város felé való monoton gyalogláskor is, miközben innen-onnan indiánok tűntek elő és el a trópusi őserdőben.

Melchiades sírja Aracatacában. Most akkor higgyük el?

 

 

Itt hozzászólhat!