A Vannak vidékek című versével találkoztam először. Azután egyszer, úgy öt-tíz éve megkértek a szervezők, hogy vigyem el Gyulára, az Implom József helyesírási versenyre. A Bosnyák teret beszéltük meg találkozóhelyül, ő a 7-es busz végállomására ment, Újpalotára. Utánamentem, befordultam a buszok tiltott zónájába, ott ült árván egy buszmegállóban. Akkor is rossz volt a dél-alföldi út, most is, legalább négy órát beszélgettünk az autóban. Nem mondom, hogy nem reszketett a kezem, hiszen talán a legnagyobb magyar költőt vittem, s a kamionok pedig kiszámíthatatlanok… Nem emlékszem, hogy miről beszéltünk. Egy kis motelben szálltunk meg, Kányádi Sándor másnap szép beszédet mondott, majd visszahoztam Pestre. Mai napig bánt, hogy nem vittem haza Budára, hanem a Népligetnél váltunk el, onnan metróval ment haza (a csúcsforgalomban nem szeretek Pesten vezetni). Reméltem, hogy nem téved el, hazatalál. Másnap hívott, hogy elveszett a személyi igazolványa, nincs-e a kocsimban. Nem volt a kocsiban a személyi. Azóta többször hívott. Olykor egy-egy alkotót, témát, könyvet ajánlott a figyelmembe, kérte, hogy támogassak egy-egy szerzőt. Tavaly eljött az Anyanyelvápolók közgyűlésére a PIM-be, ahol nagy szeretettel fogadták. Néhány napja Kolozsváron Bogdán Zsolt színművésszel beszélgettem, aki Kányáditól idézett: “ki annyi poklot járt a földön / hihet-e a másvilágiban / szörnyű kínok közt nyűgölődöm / de az igazi még hátra van (…) s nemcsak engem a nyelvet is / mely ezerévig áldva zengett / de ha vétkezett volna is / tekintse érdemét kegyelmed /ne rostálják ki mint a konkolyt…” (A folyók között). Mindenki szerette, mindenki értékelte… Reméltem, hogy hazatalál, de aki ilyen nagyszerű ember, annak haza kell találnia.

2017. május 20-án a PIM-ben, az ASZ közgyűlésén, kép: BG

Itt hozzászólhat!