A héten jelent meg nagyobb tanulmányom Tamási Áron Jégtörő-csonka trilógiájáról, ezért kétszeres örömmel ültem be a kaposvári színház új Tamási-darabjára. Az Énekes madár keletkezése (1933) óta kedvelt színházi darab. Fordulatos, fondorlatos és furfangos történet, mulatsággal és szomorúsággal. De a történet mögött van valami mélyebb, amit még nem fejtettem meg. Csak azt figyeltem meg magamon, hogy élvezem, beléfeledkezem, nevetek is, szurkolok is a jónak (mint a gyerekek a bábszínházban)… Béres László rendezése rendkívül mozgalmas, ötletes: ilyen a varjútánc, de a fiatal legény (Móka) kútba dobásának koreográfiája is, valamint a ráhangoló ötlet: az előadás előtt az ifjú pár egy zárt műanyag hengerben lassú táncot lejt. Az alapsztoriban van valami abszurd: két vénlánynak van két reménytelen öreglegény udvarlója, közben előbukkan 16 éves húguk és a fiatal legény szerelme. Az öreglegények a kislányba, az öreglányok a fiatal legénybe lennének szerelmesek, végül megoldásként a fiatal legény és leány elpusztítására vállalkoznak. A népi életkép, vígjáték itt vált át tragikussá, és rögtön misztikussá, szakrálissá: az író nem tud jobb megoldást, minthogy a földi kegyetlen konfliktus (gyilkosság) után a szerelem csak az égben lehetséges, de ott lehetséges… Igazságérzetünk nem nyugszik meg (ezért nem népi életkép), de talán ad valami megnyugvást… (R. Béres László, Csiky Gergely Színház, Kaposvár, 2018. okt. 27.)

Itt hozzászólhat!