Tegnap diplomaosztó volt az egyetemen. Én képviseltem a Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetet. Dugig volt a Gólyavár felső terme: boldog diplomásokkal, szüleikkel. Érdekes, a mi időnkben nem volt sikk diplomaosztóra, sőt még doktori avatásra sem menni. Ma ünnep. És ez jó. A dékánhelyettes szép beszédet mondott, majd jöttek sorban a szépen felöltözött hallgatóink a diplomáért. Sohasem láttam őket ennyire elegánsnak. A fehér és fekete színek, díszek bámulatos variációit viselték. A bölcsészekről ugye járnak bizonyos szlogenek. (Persze az sem igaz.) A végén elénekeltük a Szózatot. Különös ereje van most a Szózatnak. „Itt élned, halnod kell!” Nem tartok attól, hogy a mi bölcsészeinknek ne lenne munkája. De talán soha nem akartak ennyien külföldre menni, mint most. Nem lenne jó, ha elmennének. Amikor az ország sokkal zártabb volt, bölcsészkari fölvétellel a zsebemben, a katonaság előtt kaptam egy jutalomutat Svájcba. Apám nagyon izgult. Akkoriban olvasta, olvastuk Bihari Klára Miért? című könyvét, egy Nyugaton eltűnt magyar lányról. Apám direktben nem tanított, de a svájci út előtt vacsora közben megkérdezte: Ugye nem felejted el a Szózatot? Eszemben sem volt. Két hét Nyugat, egy tökéletesen más világ után hazatértem, és bevonultam Hódmezővásárhelyre. (Most olvastam, valaki Svájcba disszidált, megkérdezték tőle, miért: Azért, mert Svájc készen van. Egybéként Svájcban tőlem is megkérdezték: Ugye maradsz?)
Itt hozzászólhat!Tags: Szózat
