Ez a régi Zalatnay-szám (zene Frenreisz Károly, szöveg Adamis Anna) jár a fejemben: “Késő már, késő már, a vágy dala nem vigasztal, Tudod jól, közöttünk meghalt már az a dal, ó az a dal a napok viharában.” Kerestem a szöveget a neten, s meglepetéssel látom, hogy mennyi “késő már” dal van. Németh József dalában (szöveg: Tardos Péter) még konkrét késő: “Késő már, az idő eljár, aludj kedvesem, jó éjszakát”. A Welhellónál (szöveg: Karácson Tamás) már az elválás: “belőled kijózanodni fáj, késő már, késő már, késő már”. Zámbó Jimmy dalában is egy kapcsolat elmúlásaként jelenik meg: “Késő már, hogy újra kezdjem én, késő már, egy álom véget ér, késő már, hogy újabb életet kezdjek én… veled”.  Lerch István Túl késő című dalában az elválás már mint önvád bukkan elénk: “Túl késő már, de hova tűnt hirtelen a szenvedély, a vágy. Magamat vádolom, hogy nem vigyáztam rád.” Hát igen: a nap, az élet, a sors, a másik és persze az én… Végső soron mindig az én…

Itt hozzászólhat!